2011.05.05. (csütörtök)

A romos kapu mögött egy fantasztikus hangulatú szállás volt. Végre nem fáztunk. Még egy kicsit napoztam is, de az udvaron levő fürdőmedencét azért még nem próbálta ki senki. 

Az éjszaka végre nagyon jól aludtam. Még a 8 órás harangszót hallottam, aztán bedugtam a fülem és reggel akkor ébredtem, amikor már világos volt, fél hétkor. Nagyon fáradt voltam. A tegnapi 32 km, különösen a délután, nagyon kemény volt. De a többiek is hasonlóan voltak.  A szobában, vagyis a kis házban, mi öten magyarok és még két német aludt, pedig 21 ágy volt. Háromnegyed nyolckor indultunk. Jutka ivott egy kávét a helyi bárban, aztán nekivágtunk az útnak. István már elment, Ernő még reggelizett, Péter meg ébredezett.

 Hontanas "főutcája" reggel

Jó egy óra múlva elértük San Antont.  A 12. században épült kolostor falai között, a boltíves pillérek alatt vezetett az út. Felemelő érzés volt!!!

10 km után, Castrojerizben tartottunk pihenőt. Kivételesen vettem egy darab véres hurkát, amit helyi specialitásnak hirdettek. Finom volt.  A maradék bagettemmel ettem meg és persze a napi kávé sem maradhatott el. Itt ismét összefutottunk Ernővel és Istvánnal is, majd együtt indultunk tovább.

Ezután a nap legnehezebb szakasza következett, egy meredek 12 %-os emelkedő, több mint 1 km-en. Itt külön váltunk, mindenki a saját tempójában birkózott meg a heggyel. István ért fel elsőnek, utána én, majd jöttek Ernő és Jutka is. Fantasztikus érzés volt felérni. Megöleltük egymást és pihentünk egy kicsit. A panoráma most valóban csodálatos volt, szép tiszta volt az idő.  A lefelé út sem volt akármi, 18%-os lejtő. Sokan panaszkodtak, hogy lefelé rosszabb menni, mint hegynek fel, nekem nem volt bajom a völgymenetekkel. Mindenképpen könnyebbnek éreztem, mint felfelé caplatni. Most is elhúztam egy kicsit a többiektől, és mint oly sokszor az úton, sírdogáltam. Magam sem tudom miért, de az ember olyan lelkiállapotba került, a gondolatok annyira szárnyra kaptak, hogy észrevétlenül is elkezdtek folyni a könnyeim. Tréfásan azt is mondhatnám, annyira megerőltető volt a menet, hogy még a szemeim is izzadtak.

20 km után egy hosszabb pihenőt tartottunk. Jó meleg volt, nagyon fáradtnak éreztük magunkat. Egy vendéglő kerthelységében üldögéltünk. Megszellőztettem és leápoltam fáradt lábaimat, öröm és megkönnyebbülés volt levetni a cipőt, még ha csak egy fél órára is. Csak egy kis sütit ettem és vizet ittam hozzá. Itt találkoztunk újabb két magyarral, fiatal pár a berlini magyar nagykövetségről, Móni és Attila. Azt mondták, hallottak rólunk, hogy két magyar nő, vagyis mi, egy kicsivel előttük vagyunk az úton. Nevetve állapítottuk meg, hírünk van a Caminon!!! Míg mi pihengettünk, magyar társaink elmentek előre, Péter is utolért, sőt le is előzött minket. Már nem nagyon egyeztettük a szállást, lesz, ami lesz, gondoltuk.

Fél öt felé értünk  Boadillaba. A falu elején levő önkormányzati szálláson azért megkérdeztük, itt vannak-e a magyar fiúk, és mivel a vendégkönyvben nem voltak, mentünk tovább. Tudtuk, van még egy privát szálló is, gondoltuk ott lesznek a többiek, biztosan nem mentek tovább és reméltük, lesz hely, bár elég késő volt már.  A szállót megtalálva, kicsit elriadtunk, mert egy szakadt kapubejáró volt, de ilyen apróságokra mi már nem sokat adtunk. Csak ágy legyen, meg jó meleg víz a fürdéshez.  Az ócska kapu mögött az eddigi legszebb környezetben volt a szállás.

Sajnos már csak fölül kaptunk ágyakat. Megint egy helyre kerültünk a magyarokkal, Péterrel egy szobába, István és Ernő a szomszéd szobában voltak. Minden nagyon szép és jó volt. A gyönyörű udvaron napoztak a zarándokok, és bár elég késő volt, de még magasan járt a nap, meleg volt. Most először nem fáztunk. Mosás és fürdés után mi is kiültünk az udvarra.  A fiúk nagyban söröztek, Jutka velük beszélgetett, én meg írtam a naplómat, már a másnapi útvonalat tervezgettem majd körülnéztem a faluban. Akartam venni valamit vacsorára, de kiderült, nincs a faluban bolt, csak az alberg vendéglőjében lehet enni.

Nem akartam bőséges és szerintem kicsit drága zarándokmenüt vacsorázni, de mivel a többiek is mentek, én is beneveztem. Nem bántam meg. Kétfajta leves volt, bab meg valami sűrű tojásos, másodiknak halat választottam salátával és a szokásos puding volt a desszert. Vörösbor bőven, bagett... szóval nagyon finom volt. Már a leves elegendő lett volna, így a hal jó részét elcsomagoltam másnapra. Így a 9 euro, amit fizetni kellett, már elviselhető volt. Egy kedves srác volt a felszolgáló, magyarul szólt hozzánk, kérdezte: Hal, vagy csirke? A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt. Sokan voltunk és az ember úgy érezhette, hogy egy kedves családnál van vendégségben, nem pedig egy vendéglőben. A vacsora végén a "házigazda" a kijáratnál állt egy kosárral, abba kellett beletenni a pénzt.

Régi ismerőseink közül nem sokat láttunk, eléggé szétszóródott az a csapat, akikkel az első napokban még együtt tartottunk. Holnap Ernő is hazamegy, nincs több szabadsága, azt mondta, ősszel visszajön és folytatja.

Hála Istennek, mindketten elég jól bírtuk a megerőltető menetet. A mai nap is nagyon hosszú és kimerítő volt, 29 km, a tegnapi 32 után. Én is egész jól voltam, a jobb lábam kisujja továbbra is érzékeny, a bal hüvelykujjamon pedig a köröm kezdett nyomakodni. Most megpróbáltam kivágni és alaposan bekenni. Szerencsére voltak jó krémjeink. Közeledtünk a táv feléhez, ami teljesen hihetetlen.

A kiadós és finom vacsora után fél kilenckor már ágyba is bújtunk. Egész ügyesen feltornáztuk magunkat az emeletre, pedig csak az ágyvégeken lehetett felmászni. Reméltük, nem esünk le, mert semmi pereme nem volt az ágyaknak.  

Ez volt a szomszéd szoba

Ez pedig a miénk

Két kép a társalgóról

Néhány kép a 14. napról     (nézzétek, mennyi árnyék volt, ill. nem volt)