Erika és Judit a Caminon

2011.05.23.

Este még elsétáltunk a „világ végére”, a félsziget azon pontjára, amelyről a nagy tengeri felfedezésekig azt hitték, ott van a világ vége. Órákig ücsörögtünk a sziklákon, a Monte del Facho 247 m magas csúcsán, néztük sok zarándoktársunkkal együtt a naplementét.
A naplemente megtekintésével véget ér a zarándokút, és a legenda szerint a nagy utat megtett zarándokok másnap új emberként ébrednek fel.

Az eddigi utunkon semmi rendkívüli esemény nem történt, ami miatt nem tudtuk volna tartani az eltervezett útszakaszokat. Két tartalék napunk volt, úgy gondoltuk, ha minden rendben lesz, busszal még elmegyünk Finisterra-ba is. Gyalogosan lett volna az igazi, de tovább már nem hiányozhattam a munkahelyemről.

A santiagoi szálláson reggel 6-kor felkeltünk, összepakoltunk. Különös érzés volt, ma már nem kellett kilométereket gyalogolni. Jutka és Julika kávéztak egyet az alagsori automatából, majd elköszöntünk kedves magyar zarándoktársunktól és a 9 órás busszal elmentünk Finisterraba. Kb. 2 és fél óra volt az út. Gyönyörű helyeken buszoztunk, nagy élmény volt meglátni a tengert. Finisterra egy 3000 lakosú halászfalu. Fantasztikus a fekvése, de egy eléggé lepusztult helyiség. Amikor a tengerparton kiszálltunk a buszból, alig tudtunk szóhoz jutni a csodálatos látványtól.

A buszból megláttuk a tengert

Egy ottani férfi névjegykártyákat osztogatott egy privát szálláslehetőségről, ami 10 euró lett volna. Mi az önkormányzati mellett döntöttünk, tudtuk, az csak a felébe kerül, de az még nem volt nyitva. Kávéztunk, reggeliztünk egyet, majd beálltunk az alberg előtti sorba. Hallottuk nyáron nagy versengések vannak a szálláshelyekért, nekünk eddig még mindig szerencsénk volt, mindig kaptunk szállást, ott, ahol akartunk.

Itt viszont pórul jártunk, mert csak az maradhatott, aki gyalog jött, minket buszozókat eltessékeltek. Hiába tettünk meg 800 km-t gyalog, ez a szállás már nem járt nekünk. Nem estünk kétségbe, elővettük a buszmegállónál kapott névjegykártyát és megkerestük a privát szállást. Egész jól nézett ki, válogathattunk a 3 szoba és az ágyak között is. A mi szobánkban az 5 db emeletes ágy közül csak 2 fekhely volt foglalt, a csomagokat láttuk csak. Akkor még nem is sejtettük, kik lehetnek a hálótársaink.

Egész furcsán éreztük magunkat, nem voltunk izzadtak, porosak, különösebben fáradtak sem. Lepakoltunk és elindultunk kicsit körülnézni. Lementünk a tengerpartra, sétálgattunk a puha homokban, élveztük a nap melegét, kagylókat gyűjtögettünk és még a víz szélébe is bemerészkedtünk. Majd hazasétáltunk, útközben bevásároltunk. A szállón főztünk egy zacskós levest és húsgombócokat melegítettünk. Ez a menü volt a legolcsóbb, 1 euróból ketten jóllaktunk.

Kagylógyűjtés a tengernél

Kicsit pihentünk, miközben megérkezett az egyik szobatársnőnk, akinek holmija már korábban is ott volt az ágyán. Köszöntünk egymásnak: helló- helló és ő tette a dolgát. Jutka halkan megjegyezte nekem, szerinte nagyon magyaros volt ez a helló és bizony igaza volt, mert Tímea magyar volt. Nem igazi Caminos, inkább csak tekereg a világban, keresi a helyét, illetve a jövőjére vonatkozó döntéseket akarja meghozni, mielőtt visszatér Magyarországra. A másik szobatársunk egy nagydarab olasz pasi volt, akiről már ránézésre megmondtuk, hogy horkolni fog az éjjel.

Este még elsétáltunk a „világ végére”, a félsziget azon pontjára, amelyről a nagy tengeri felfedezésekig azt hitték, ott van a világ vége, azon túl már csak a tenger. Jutka beleszórta az előző nap levágott haját a tengerbe. Ez volt a fogadalma, ha megcsinálja a Caminot. Én vágtam le a haját előző este, egész rövidre. Ő ült egy kuka tetején a mosdóban, én meg tincsenként vágtam a haját, az arra járók nem kis csodálkozására.

Órákig ücsörögtünk a sziklákon, a Monte del Facho 247 m magas csúcsán, néztük sok zarándoktársunkkal együtt a naplementét. 1853-ban ezen a sziklán építették a 17 m magas világítótornyot, amelynek fénysugara 57 km távolságból is látszódik. Sokan tüzet raktak és a hagyomány szerint elégették valamelyik ruhadarabjukat. Én egy nemzeti szalaggal átkötött követ dobtam a tengerbe, elénekeltem ismét a himnuszt és imádkoztam a családomért, a szeretteimért, Magyarországért és a magyarokért is.

A naplemente megtekintésével véget ér a zarándokút, és a legenda szerint a nagy utat megtett zarándokok másnap új emberként ébrednek fel.

A világ végén, vége a zarándokútnak

10 óra után 2 perccel bukott le a nap teljesen a tengerbe. Addigra már nagyon lehűlt az idő és hideg szél fújt. Sietve mentünk a szállásra. Még 2 fiatal lány érkezett közben a szobánkba. Gyorsan ágyba is bújtunk, és megpróbáltunk elaludni. De az olasz olyan iszonyatosan horkolt, hogy lehetetlenség volt az alvás. Hallottam, Tímea is matatott valamivel, mondta a füldugóit keresi. Én meg felkeltem, jól meglökdöstem a szétterpeszkedett horkoló olaszt, de sajnos az sem használt. Nagyon nehezen aludtam el és többször felébredtem az éjszaka.

Naplemente a világ végén