2011.05.06. (péntek)

A végeláthatatlan rónaságoknak köszönhetően a zarándokútnak ez a szakasza a legkeményebbek közé tartozik. Ne hagyjuk, hogy a táj és a gyaloglás monotóniája elvegye a kedvünket. (részlet az útikönyvből)

Az éjjel elég rosszul aludtam, sokat forgolódtam és összevissza álmodtam. Valószínű, a bőséges vacsora tette ezt, na meg állandóan attól tartottam, le ne essek az ágyról. Azt álmodtam, hogy feladtam az utat, de amikor hazaértem, azonnal vissza akartam jönni. Akkor szembesültem azzal, hogy meg kell vennem a rep.jegyet, ami nagyon sokba kerül. Amikor felébredtem és magamhoz tértem, nagyon jó volt, hogy nem így történt. Ott voltam az albergben, körülöttem a zarándokok a világ minden részéről és készülődtünk az új nap megpróbáltatásaira és kalandjaira. 6 órakor ébredtünk, ilyenkor már elég sokan kezdtek készülődni. Kihurcolkodtunk a társalgóba, ott csomagoltunk össze. Akkor vettük észre, hogy egy kutyus, akit már többször láttunk, ott fekszik az ablak alatt. A gazdijával együtt megy az úton. (Nem a sátorozó német srác, akiről az első napokban írtam. Vele nem találkoztunk többet. ) A társalgó kanapéjáról pedig egy nagy darab ember tápászkodott fel, látható volt, ott aludt. Kérdeztük tőle, miért aludt kint a kényelmetlen kanapén. Azt mondta, nagyon horkol és nem akarta a többieket zavarni. Hát ez egy dicséretes gondolkodás volt. 

Jutka kávézott egyet az alberg bárjában, én addig még egyszer átnéztem a napi útvonalat.

Indulás előtt az útikönyvet tanulmányozom

Negyed nyolckor indultunk el. Istvánnal és Ernővel még készítettünk néhány fotót, aztán nekivágtunk az útnak. Szokás szerint a két fiú elhúzott előre, mi ketten ballagtunk, Jutka és én.

Boadillában a templom előtt

Utunk egy csatorna partján vezetett.

Másfél óra után értünk Frómistába, ahol utolértük Ernőéket, pontosabban megvártak minket. Ernőtől, a dokitól elbúcsúztunk, ő indult haza. Megállapítottuk, hiányozni fog, hiszen több  napja voltunk együtt, naponta többször összefutottunk, általában közös szállásunk volt. Nagyon jókat beszélgettünk. Sok kalandot megéltünk, reméljük otthon lesz alkalom felidézni a közös Caminot. Ernő mindig előttünk járt, de 10-12 kilométerenként bevárt minket, 1-1 pihenőhelyen. Ilyenkor mindig nagyon megdicsért: Lányok, nagyon jól jöttetek! (Arról nem beszélt, hogy ő általában 15-20 perccel rövidebb idő alatt tette meg ugyanazt a távot.) Felajánlotta, bármit hazavisz, amiről úgy gondoljuk, felesleges, cserébe ő is felkínált néhány dolgot. Én haza semmit nem küldtem, de elfogadtam egy fej vöröshagymát és 2 db tölthető elemet. Még jól jöhet!!!

Eggyel kevesebben lettünk magyarok. István ment előre, Péterről csak annyit tudtunk, valahol mögöttünk van, mert reggel ő még az ágyon volt, amikor elindultunk. Megint csak ketten maradtunk Jutkával. Nem volt rossz az út, mert elég gyakran voltak települések. Jó két óra múlva reggeliztünk. Még kávét sem vettem, a pár napja vett sütit eszegettem és vizet ittam hozzá. Viszont vettem egy körtét, amit útközben ettem meg.

21 km után egy padon ebédeltünk. A tegnapi vacsi maradékát ettem meg bagettel és az Ernőtől kapott vöröshagyma egy részével. Ekkor már nagyon fáradt voltam, a lábam is nagyon fájt. Még pihentünk volna, de eleredt az eső, ezért gyorsan indultunk is. Hála Istennek, az eső nem tartott sokáig, így ismét nekivetkőztünk. A végállomásig már csak 6 km volt hátra, elég gyorsan legyűrtük, fél háromra már az albergben voltunk. Érdekes volt, egy apáca fogadott. Elmondta, van egy magyar lány is a rendjükben. A szállás egyébként teljesen kulturált volt. István már itt volt, nem sokkal előttünk érkezett. Megint közös szobába kerültünk, kell majd a füldugó!

Fiatal apáca a szállásunk előtt

Fürdés, pakolás… Megint nagyon-nagyon fáztam, pedig forró vízben zuhanyoztam. A folyosón egy szekrényben találtam takarókat, egyet bevittem magamnak, gondoltam, jó lesz éjszakára, ha esetleg fáznék. Közben megérkezett Péter, a magyar srác is, úgy látszik ösztönösen ugyanazt a szállást választottuk. Elmondta, találkozott Ernővel Frómistában. Sajnos lekéste a vonatot és a buszt is, így várakozhatott valami későbbi járatra.

Négyen magyarok elmentünk egy áruházba vásárolni. A fiúk főztek maguknak, Jutka konzervet melegített, én hideget ettem. 

Nagy meglepetésünkre, Gabriellát, az Írországban élő magyar lányt láttuk meg vacsora közben a konyhában. Azt hittük, ő már árkon-bokron túl van, messze előttünk jár, hiszen úgy nyargalt el mellettünk a 6. napon, porát sem igen láttuk. Örömmel köszöntöttük egymást. ( Ő volt az, akinek a cipő nagyon tönkretette a lábát)  Elmesélte, hogy a lábán a sebek és vízhólyagok csak nem akartak gyógyulni. Orvoshoz ment, majd kórházba is került, vérmérgezéshez közeli állapotban voltak a lábai. Pihennie kellett pár napot. Vett egy harmadik pár cipőt, állandóan ragasztgatja a sebeit, így tud csak menni, de már gyógyul és egyre jobban van.

Vacsi után korán ágyba bújtunk, nagyon fáradtak voltunk. Az útikönyv a következőket írja  erről a szakaszról: Az útvonal jól jelzett, könnyű és sík terep. 80 méter emelkedés és 20 méter ereszkedés. Továbbra is végtelennek tűnő gabonamezők kísérnek. Nagy ritkán látunk tipikus vert falas épületeket is. A végeláthatatlan rónaságoknak köszönhetően a zarándokútnak ez a szakasza a legkeményebbek közé tartozik. Ne hagyjuk, hogy a táj és a gyaloglás monotóniája elvegye a kedvünket.

 Egy kis városnézés Carrionban, ahol a 15. sz-ban 14 zarándokszállót számláltak