2911. 04. 22.
Keresztül a Pireneusokon. A látvány lenyűgöző, a szélvihar borzasztó. Elveszett a kis kendőm, elvitte a szél.
Nagyon jól aludtam az éjszaka, igaz nagyon fáradt is voltam. Az előző éjjel semmit nem aludtam, azelőtt meg kb 4 órát. Időben lefeküdtünk, így reggel nem sokkal 5 után már ébredeztünk. Minden cuccunkat kicipeltük a teraszra és elkezdtük a nagy pakolást. Jó másfél órát pakolgattunk a hátizsákba ki-be. Amikor már azt hittem kész vagyok, mindig eszembe jutott valami, amire még szükségem volt, vagy esetleg feltételeztem, napközben szükségem lehet. Akkor kezdtem elölről az egészet. Hiába, meg kell szokni a "hátizsákból élek" napokat. Végre összeállt minden és 7 órakor indulásra készen álltunk. Megöleltük egymást Jutkával ( ez az ölelés minden reggel megismétlődött indulás előtt), majd nekivágtunk a Caminonak.
Egyre több zarándok jelent meg mögöttünk, mellettünk, nem szégyen, de sorra előztek le minket. Elég kimérten gyalogoltunk, tudtuk nagyon nehéz terep van előttünk. 1350 m emelkedés és 550 m ereszkedés. 27 km.
4 és fél km után volt egy Huntto nevű vendéglő, láttuk vannak akik már ott kávéznak. Gondoltuk, mi is feltérképezzük az árakat és esetleg iszunk egy kávét. Közben láttam, hogy vannak, akik ettek is. Bementem és valahogy sikerült megtudnom, kézzel- lábbal mutogatva, hogy5 euróért lehet reggelizni. Mivel kekszen kívül semmi ennivalónk nem volt, örültünk a lehetőségnek. A mutogatósdiból úgy értettem, hogy kávé és fél bagett jár ezért a pénzért. Nagy volt az öröm, amikor egy komplett reggelit kaptunk. Nagy adag kávé sok tejjel, bagett, lekvár, vaj, rostos narancs ital. Nem is akartuk elhinni, olyan nagy adag volt és nagyon finom. A bagett felét még el is csomagoltam, most már volt elemózsiám is az útra. Jóllakottan és jókedvűen mentünk tovább, még nem tudtuk, mi vár ránk.
Ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett, az eső is elkezdett csöpögni. Felhúztam a hátizsák esővédőjét és felvettem a dzsekit. Esőkabát nem kellett, annyira nem esett. De a legrosszabb az volt, hogy egyre erősebb lett a szél.És mindig csak szembe, vagy oldalról fújt. Alig bírtunk menni. Volt olyan, hogy akkorát dobott rajtam, hogy kitántorodtam az út közepére. Nagyon nehezen haladtunk előre. Mivel mindig csak felfelé baktattunk, teljesen előre hajolva lépkedtünk, hogy csökkentsük a közegellenállást. A dzseki kapucniját ráhúztam a kalapra, mert különben levitte volna a viharos szél. Közben egyre hidegebb lett, fel kellett venni a meleg pulcsit is. A kezem is majd lefagyott, de hát a kesztyű a zsák alján volt valahol, esély sem volt rá, hogy itt a viharban elkezdem keresni. Az orromat állandóan fújni kellett, ezért odakötöttem a zsák pántjához előre egy kis törlőkendőt, amit valahol sikeresen el is hagytam, vagy a vihar tépte le, nem tudom, nem vettem észre.
Nagyon sok zarándok volt az úton, minden korosztály. Mindenki nagyon kedves, mindenki köszön, mosolyog, már amennyire a viharban mosolyogni lehet. Egy magaslatra felérve, pici pihenőt tartottunk, egy brazíliai házaspár (olasz származású férfi és japán nő) csokival kínált.Sok mindenkivel próbáltunk szóba elegyedni, én általában mindig felkínáltam, hogy készítek fényképet. A táj csodálatos volt.
Az egyik legkülönlegesebb zarándoktársunkkal kb az út 1/3-ánál találkoztunk. Egy elég idős hölgy volt, nagyon kimerültnek tűnt már akkor. Egy fiatalabb férfi kísérte. Valami miatt az volt az érzésünk, hogy egy apáca, vagy valami nagyon szent életű nő lehet. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, agyon szorongatta a kezünket, az ég felé fohászkodott és magyarázta, alig kap levegőt és alig bír menni. Adtam neki egy szem negrot, nagyon hálálkodott. Mondtam: eukaliptusz, mentol. Aztán lemaradtak, nem is láttuk őket egész nap. Emlegettük is , vajon hogy birkózik meg az "apáca" ezzel a nehéz heggyel?
Az idő csak múlt és mi nagyon lassan haladtunk az iszonyat viharban. Aztán mégis csak elértük a legmagasabb pontot 1430 méter. Innen már lefelé vitt az út, ami igencsak meredek és köves volt.
Végre lefelé visz az út!
Fél hatkor értünk Roncesvallesbe.
Gyorsan megtaláltuk a zarándokszállót, a hatalmas kolostor épületében.
Szépen felújított épületszárny, 10 euro volt a szállás. Egy hatalmas tetőtéri szobában 40 ágy, férfiak, nők együtt (akkor ez még furcsa volt), de az ágyak kettesével elég jól el vannak szeparálva. Kifogástalan a fürdő és a WC. A földszinten pedig egy teljesen felszerelt konyha is volt.
Zuhi után főztünk egy levest, jólesett a meleg. Már csak arra volt erőnk, hogy megnézzük,holnap merre kell indulni.
Ahogy lementünk a földszintre, hát mit láttunk? A "mi apácánkat" támogatják be a szállóra. Egy nagy köpenyt borítottak a vállára és vezették valami orvosi szobába. Hát ő is ideért, nem gondoltuk volna. 9 óra után nemsokkal készültem lefeküdni, és akkor láttam, hogy a szomszéd ágyon van az "apáca". Ő is megismert, és hosszan elmesélte, gondolom a napi viszontagságokat, természetesen spanyolul, amiből én egy szót sem értettem. Közben folyamatosan hálálkodott az égiek felé. Őt aztán nem láttuk többé, de sok zarándokkal a későbbiekben is találkoztunk. Mindig emlegettük, milyen kemény volt a Pireneusok szakasz.
Feladvány kilencedikes diákjaimnak:
Egy tébolyodott zarándok ballag a Pireneusokban, 10 kg-os hátizsákot cipel, viharos szél fúj állandóan szembe, néha oldalról is megdobja. Hogyan lehet a közegellenállást a legkisebbre csökkenteni, ha a zarándoknak haladnia is kell?
