2011.04. 24.

Az esőnadrág alatt olyan vizes lettem az izzadságtól, mintha az eső áztatott volna el. Ki is akartam dobni, de Judit lebeszélt róla. Először találkoztunk magyar zarándokkal.

Az éjszaka sokat forgolódtam, mindenem fájt. Vettem be fájdalomcsillapítót, utána jobb lett egy kicsit.

Reggel nem sokkal 6 után felkeltünk, az angol és a francia még szuszogtak nagyon a felső ágyakon. Csöndben kihurcolkodtunk a folyosóra és elkezdtünk pakolni. Még mindig ki-be pakolásztunk, mire azt hittem kész vagyok, eszembe jutott valami, ami miatt ismét kezdhettem elölről. Egy német srác ébredt utánunk a szomszéd szobában. Elmondta, tegnap olyan fáradt volt, hogy már zuhanyozni sem volt ereje ezért most veszi birtokba a fürdőt, mielőtt még a többség felébred. Mindig örültem, ha németül is beszélő zarándokokkal találkoztunk, mert akkor én is tudtam velük beszélni. Judit nyomja az angolt és a németet is.

Végre nagy nehezen összepakoltunk, levonultunk a földszintre, de sajnos nem tudtunk kimenni. Már majdnem dörömböltünk, amikor rájöttünk, hogy a másik ajtó a kijárat. Pedig tegnap 3-4-szer is jártunk arra. Jót nevettünk az ostobaságunkon. Bementünk a földszinti közös helységbe, ahol már nagy volt a készülődés. Sokan kenegették, ragasztgatták a lábukat, mások reggeliztek, pakoltak. Úgy látszik, a földszinti nagy hálóban korábban ébredtek az emberek. Judit ivott egy kávét és már indultunk is volna, de sajnos szemerkélt az eső. Erre ismét pakolás, esőkabát, esőnadrág elő, beöltözés és így indultunk el. Nem sokan lehettek előttünk.

Nem volt nagyon hideg és megállapítottuk, rendben van a felszerelésünk is. Én mindig mondogattam: nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista, jelen esetben: ZARÁNDOK. Ismét fel-le vezetett az út, de egész tűrhető volt a terep. A magas hegyeknek már nyoma sem volt. Csak 271 méter emelkedés és kb ugyanannyi ereszkedés. Nagyjából szinten maradtunk. Tudtuk, 11 km után lesz az első olyan település, ahol enni is lehet valamit, erre állítottuk be magunkat. Addig kellett kitartani a tegnap esti levesnek. Egy idő után kezdtek utolérni és leelőzni a zarándokok. Sokukkal már ismertük egymást. Jöttek a hálótársaink, az angol meg a francia, egy eszkimó nő Grönlandról, egy brazíliai néger, aki emlékezett rá, hogy tegnap este nem kaptunk vacsorát. Jött Kill, a berlini kalapos srác, az újzélandi és holland hölgy páros, az olasz és olasz-japán házaspár és még sokan mások. Mindenki kedvesen, barátságosan köszöntötte egymást.

Lassan elállt az eső és egész jó idő lett. Nem nagyon akaródzott levetni az esővédő felszerelésemet, minden csupa sár és víz volt. Ez lett a vesztem. Jó nehéz terep következett, iszonyatosan meredek, fel majd le és az eső miatt mintha marhacsapáson mentünk volna. A cipőinken kilónyi agyagos sarat cipeltünk. Botok nélkül nem is lehetett volna menni, nehéz lett volna talpon maradni. Szakadt rólam a víz, de esély sem volt rá, hogy ilyen körülmények között megálljunk és elkezdjek vetkőzni. A zsákot le sem lehetett volna tenni.

Judit a sáros úton.

Ez az én lábam, cipőm és botom a sárban.

Végre Trinidadba értünk, ahol találtunk egy egész jónak tűnő bárt, sok finom ennivalója volt. Nekikezdtem az esőköpenyt és az esőnadrágot levetni és akkor derült ki, hogy a ruházatom olyan vizes az izzadságtól, hogy az eső nem áztatta volna annyira el. Persze nagyon fáztam a vizes ruhákban, ezért a bár WC-jében átöltöztem szárazba. Az esőnadrágot meg ott helyben ki akartam dobni, de Judit lebeszélt róla.

Lábápolás.

A bárban végre ettünk egy jót és kávéztunk. Én nagyon finom különlegességet ettem: két vastag tojásrántotta szerű lepény között mindenféle finomság(sonka, sajt, tojás, saláta, olajos hal, valami öntet). Mint kiderült a tortilla valamilyen változata.

Leápoltam a lábam is, mert a csúszós, csuszkorálós talajon megfájdult a bokám. Állandóan ide-oda mozgott, minden lépésnél oldalra.

Innen a Camino jól jelzett városi útvonal lett. A Magdalena hídon átkeltünk az Argán folyón, majd egy hatalmas erődítményen keresztül beérkeztünk Pamplona óvárosába. Az sem tudtuk hova kapjuk a fejünket. Gyönyörű épületek, hatalmas templomok, rengeteg ember, rendezett utcák, szép parkok. Gyönyörü volt.

 Majd tovább gyalogolva, nem nehéz terepen fél négyre értünk Cizur Menorba. Előttünk egy ismerős férfi csapat volt, akik mentek tovább, mi az eszkimó nővel betértünk az első albergbe (szállásra). Már sokan voltak itt, szép kis udvar volt, ott pihentek, beszélgettek az emberek. 10 ágyas szobába kerültünk, emeletes ágyakkal, én fent, Judit alul.Szép volt a fürdő és a WC, külön férfi és női. Volt egy kis konyha, az is teljesen rendben volt. Szóval sokkal szimpatikusabb, mint a tegnapi. Kipakoltunk, zuhanyoztunk és végre mostunk is. Kérdés, mi szárad meg holnapra. Volt itt egy magyar férfi is Budapestről. Ő Roncesvallesből indult, csodált minket az első napért a Pireneusokban.

A jobb szélső ágy volt a miénk.

Este Judit vacsorázni akart. Nagy nehezen találtunk egy bolt-kocsma-étterem komplexumot, ahol egy kis fiatal nő volt az egyetlen kiszolgáló. A lényeg az volt, hogy 10 euróért adott Juditnak 3 fogásos vacsorát innivalóval. Ez volt egy ún. ZARÁNDOKMENÜ. Én nem ettem ilyet. Vettem a boltban sajtot, szalámit és bagettet. A szálláson a konyhában csináltam egy levest, megettem hozzá a bagett felét, teljesen jól laktam. A másik felét elcsomagoltam. Elhatároztam, sosem akarok tartalék elemózsia nélkül maradni és ehhez tartottam is magam mindvégig.

Este 9 körül kerültünk ágyba, itt még teljesen világos volt. Én még írtam a naplómat, terveztem a másnapi útvonalat. Mellettem az eszkimó nő ugyanolyan szorgalmasan körmölt, mint én. Jutka gyorsan elaludt, hallottam a szuszogásán. Kint elég hűvös volt, a ruhák fedett helyen száradtak. Gondoltam, reggelre még biztosan vizesek maradnak.