2011.05.02. hétfő
Ez már a 11. nap és most merült fel bennem a kérdés: Miért is vagyok itt? Kell -e ez nekem? És még mindig nincs válasz.
Negyed nyolckor sikerült elindulni, úgy tűnt, ez egy megfelelő időpont lett mindkettőnknek. Hideg volt nagyon, párás, ködös volt az idő. Jól haladtunk, másfél óra múlva volt az első falu, további fél óra múlva a második. A harmadik faluban megálltunk kávézni, itt ért utol bennünket Ernő, aki egy darabig velünk tartott, de aztán szokásához híven húzott előre. Érdekes volt, lassúnak tűnő, kimért lépésekkel haladt, mégis gyorsabban, mint mi. Ennél a bárnál találkoztunk egy újabb magyarral, Istvánnal, aki Budapestről jött. Mi javában kávéztunk bent a bárban, ilyenkor gyakran kívül hagytuk a hátizsákjainkat. Akkor is így történt és István a magyar címeres- zászlós hátizsákomra figyelt fel. Örömmel köszöntöttük egymást. István elmondta, kevesebb napot hagyott a zarándoklatra, mint mi, később indult, szintén a francia kiindulópontról, és hamarabb kell Santiagoba érkeznie, mint nekünk. Ezek után nem is gondoltuk, hogy néhány napot együtt fogunk tölteni.
Kb. 11 óráig sűrűn voltak falvak, enyhén emelkedős volt a terep, 12 km-en 772 méterrről 945 m-re jutottunk. Majd egy nagyon meredek emelkedőn 1162 méterre kapaszkodtunk fel. Gyönyörű körpanorámát ígért az útikönyv, de végig sűrű köd volt, így talán 50 méterre ha elláttunk, a távolban levő 2000 m-es hegyekből viszont semmit nem láttunk.
Köd és
sár
Most először nagyon elhagytam Jutkát. Volt is utána lelkiismeret furdalásom jócskán, de úgy éreztem, mennem kell. Az emelkedőn szakadt rólam a víz, de mentem rendületlenül, elég jó tempóban. Még Ernőt is leelőztem. Azt mondtam magamnak, az egész testemnek, lelkemnek, a gondolataimnak és a legmélyebb zsigereimnek is meg kell tisztulnia, ki kell pucolnom magamból a mérgeket. Érdekes, valamilyen szinten szenvedés volt az erőltetett menet, de mégsem az elkeseredés, hanem valamiféle hihetetlen öröm töltött el. Nem a fáradság volt az elsődleges érzés. Arra gondoltam, azoknak, akiket szeretek és közel állnak hozzám, kívánom, ismerjék meg ezt az érzést és mindennapjaikat ne a harag, a bosszú, a durvaság, az elkeseredés, a közöny és tétlenség jellemezze. Legyünk egymás iránt szeretettel, megértéssel, ez lenne a legfontosabb. A kérdés az: mit tud ebben segíteni az én zarándoklatom?
San Juan de Ortega
Majd egy mély völgykatlanon át egy rövid, de meredek ereszkedés következett, aztán egy újabb emelkedő. Innen egy széles nagyon hosszú úton bandukolva értem San Juan de Ortegába. Nem érezetem különösebb fáradságot, nem fájt a lábam, nem nyomott a cipő és nem éreztem nehéznek a hátizsákot sem. Itt már jelentősen visszafogtam a tempót, Ernő és nem sokkal utána Péter is leelőzött. Ortegában tartottunk egy nagyobb pihenőt. Rövidesen megérkezett Jutka, majd István is. Megvoltunk mind az öten magyarok. Megbeszéltük, Agesban a szálláson találkozunk. Péter és Ernő hamarabb elindultak, István pedig lemaradt mögöttünk.
Végre Ages!
A falu legelején lévő szállást néztük ki magunknak, a San Rafael nevű privát szállást. Ernő már kint várt, nehogy tovább menjünk. Ő és Péter már elfoglalták a szobát, mi is oda kerültünk. Ez egy hatágyas (3 db emeletes ágy) szoba volt, inkább panzió jellegű, külön fürdőszoba tartozott minden szobához, 10 euro/fő volt az ára. István kicsit később érkezett, de ő is hozzánk került így öten lettünk magyarok a szobában. A hatodik ágyon egy csajszi volt, aki, amikor megtudta, hogy mi mind magyarok vagyunk és nagyon baráti köztünk a hangulat, fogta magát és átment egy másik szobába. A helyére késő este egy német srác került, de nem sok vizet zavart. Lerakta a holmiját, elment kocsmázni és csak késő este jött vissza. Reggel zuhizott aztán gyorsan el is tűnt. Őt a "züllötképű német" névvel illettük.
A kis magyar csapatunk nagyon feltalálta magát. Én szokás szerint felfedező útra indultam.Találtam egy nagy tetőtéri helységet, ahol jó sok matrac volt összerakva. Gondolom nyáron, ha nagy a tömeg, azt is kiadják. Volt ott 2 hősugárzó is, vagyis villanyradiátor, az egyiket Ernő lecipelte, bekapcsoltuk, így fűtésünk is lett a szobában. Legalább nem fáztunk tovább és a vizes, mosott ruhákat is azon szárítgattuk. Nem tudom, mit szólt volna a tulaj, ha meglátja.
Jutka evett az étteremben egy csicseriborsós egytálételt, én egy bagettet vettem a szalámimhoz, azt ettem. A szálláson nem volt konyha, így megint csak nem tudtunk főzni. De Ernő útközben elveszítette a krumpli egy részét, mert kilyukadt a szatyor, amiben cipelte és nem vette észre. Hát már ebből a 3 szem megmaradt krumpliból nem lesz pásztortarhonya! Pedig már a kolbászt is megvette hozzá, a tarhonyát meg otthonról hozta. Megbeszéltük, elosztjuk a krumplit, Jutka, Ernő és én otthon elvetünk 1-1 szemet, emlék lesz a közös Caminoról.
Bolt-bár Agesban
Vacsora után sétáltunk egy rövidet a faluban, (az egész falu rövid volt, csak 55 lakosa van), majd felvonultam a tetőtérbe, ahol az ablak alatt volt egy ülőgarnitúra. Az ablakon keresztül besütött a nap, pedig már 7 óra volt. Jutka megosztotta velem a vacsorához járó vörösbort, így nem is fáztam. Naplót írtam, tervezgettem a holnapi napot.
István panaszkodott, lassan leesik a nadrágja és nem hozott övet magával. Ismerős probléma! Felajánlottam neki az egyik cipőfűzőt, amivel én rögzítettem a nadrágomat. Úgysem volt jó a két oldalsó csomó, mert a hátizsák derékpántja nagyon nyomta és teljesen kipirosodott a bőröm. Átvariáltam úgy, hogy csak hátul fűztem be és ott tudtam rajta állítani. Az út végéig még párszor után kellett szorítani. Szép látvány lehetett a hátul bizony eléggé buggyos nadrág.
Ez már a 11. nap volt és akkor reggel merült fel bennem először a kérdés: Miért is vagyok itt, és hogy kell-e ez nekem? Még mindig nem volt válasz, de annyit megállapítottam, napközben csodálatos érzés menni-menni. Az ember napközben elfárad, de a lábaim jól bírták, a zsákot nem éreztem nehéznek, a táj gyönyörű. Szóval FANTASZTIKUS!!!!
