Erika és Judit a Caminon

2011.05.22.

Dél felé elértük Santiago határát, egy órakor pedig már ott zokogtunk a Katadrális előtt. Megöleltük egymást, mint azt minden reggel tettük az utunk során és nem tudtunk csak annyit mondani: Itt vagyunk! Megcsináltuk! Hihetetlen!

Az éjszaka egész jól telt. Először kicsit tartottunk a forgalmas főút zajától, de becsuktuk az ablakokat és a belső spalettákat, így nem igen hallatszott az utca zaja. Horkolás sem nagyon volt, igaz zömében nők voltunk a szobában, csak egy idősebb férfi, meg egy fiatal cseh srác volt kivétel.

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat és ¾ hétkor már úton is voltunk. Mi nyitottuk az alberget, mi indultunk a házból elsőnek. Még éppen csak pirkadt. Rögtön egy erdős részen mentünk keresztül, meg is állapítottuk, otthon nem nagyon mernénk ilyen sötétben és ilyen helyeken sétafikálni.

Aztán persze gyorsan kivilágosodott, szép nap volt kilátásban. Én nagyon jól éreztem magam, nem éreztem fáradságot, a zsákot is könnyűnek éreztem és elég lendületes tempóba kezdtem. Jutka mondta is, csak menjek, ne várjam meg őt, ő ma már nem akar rohanni, nyugodt tempóban is elérünk Compostelába. Így én egy kicsit előrehúztam, nagyon élveztem az utat. Jutkát amúgy is érdemes volt nyugton hagyni, amíg meg nem itta az első kávéját és ma még nem volt kávézóhely. Szerettem időnként egyedül ballagni. Most is gondolatimba merültem. Ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy egy idő után folynak a könnyeim. Mi minden járt az eszemben, nehéz lenne megfogalmazni. Az is lehetett volna, hogy csupa vidám dologra gondolok és hangosan hahotázok magamnak, de az út rám nem ilyen hatással volt. Hányszor voltam gondolatban kilométereken keresztül szeretteimmel, gyerekeimmel, férjemmel, édesapámmal, testvéremmel. Az út magányában, templomok csendjében pedig újra és újra elsirattam drága édesanyámat, aki már közel 13 éve nincs az élők sorában.

Kb. 2 óra múlva értem egy bárhoz, bevártam Jutkát, csak pár perc előnyöm volt. Ittunk egy kávét, ettem is egy keveset a nálam lévő elemózsiából. Pihentünk egy kicsit és innen már együtt mentünk tovább, elég jókedvűen. Tudtuk nincs már messze Santiago. Többször leültünk egy rövidet pihenni, majd rendületlenül mentünk tovább. Egy napos padon üldögélve beszélgettünk, amikor egy magányos hölgy ballagott az úton, aki meghallva a beszédünket, szólt hozzánk: Csak nem magyarok vagytok? Megöleltük egymást, már rég elveszítettük magyar zarándoktársainkat, így nagyon megörültünk Julikának, a győri hölgynek. Ő egy rokonával vágott neki az útnak, korábban indultak SJPdP-ból, mint mi, de menet közben kiderült, nem tudnak együtt menni, oly sok mindenben különböztek egymástól, ezért elváltak útjaik és külön-külön mentek tovább. Kiderült, az a Zsuzsa, volt a társa, akivel pár napja reggel  az egyik panzióban együtt kávéztunk. Miután beazonosítottuk, hogy valóban arról a Zsuzsáról van szó, magunkról is elmondtuk a legfontosabbakat. Julika nagyon örült nekünk, már rég nem találkozott magyarokkal. Megbeszéltük, velünk tart Santiagoig. Mi pedig megállapítottuk Jutkával, milyen szerencsések vagyunk, köztünk nem volt semmi ellentét, nézeteltérés, nagyon jól megvoltunk együtt. Szinte szavak nélkül is értettük egymást.

Ezután már gyorsan telt az idő és gyorsan fogyott az út. Dél felé már elértük Santiago határát, egy órakor pedig már ott zokogtunk a Katadrális előtt. Megöleltük egymást, mint azt minden reggel tettük az utunk során és nem tudtunk csak annyit mondani: Itt vagyunk! Megcsináltuk! Hihetetlen!

Fáradtan, de boldogan a Katedrális előtt

Aztán gyorsan Telefonok és SMS-ek haza, fényképezkedés és elindultunk beszerezni a Compostelát, ami egy oklevél, igazolás arról, hogy megcsináltuk a Szent Jakab Zarándokutat.

Nagyon fáradtan, de valami hihetetlen érzéssel kerestük a zarándokirodát. Ismerősökkel is találkoztunk, először a 2 szlovák lánnyal, Olgával és Jankával, majd Mathiasszal a német fiúval. Örömmámorban úszva megöleltük egymást, gratuláltunk és további sok sikert kívántunk egymásnak.

Kicsit nehezen találtuk meg a zarándokirodát, de végül egy kis oda- vissza járkálással megleltük. Megkaptuk a Compostelát is. Jolika is velünk volt.

Miután heves érzelmeink egy kicsit csillapodtak, elindultunk szállást keresni. Kaptunk egy térképet, amin be volt jelölve a zarándokszálló, de egy kicsit messzinek tartottuk, nem akaródzott már sokat gyalogolni. Kinéztem egy „Alternatív olcsóbb szállás”-nak nevezett valamit a Katedrális közelében, amit szerencsésen meg is találtunk. Igaz, túl elegánsnak tűnt, de azért elmentünk a recepcióig. Hosszú elegáns folyosókon jutottunk oda. 75 euró lett volna egy 3 ágyas olcsóbb szoba. „Némi gondolkodás után” nemet mondtunk és elindultunk megkeresni az egyházi zarándokszállót. Nem is volt olyan messze, mint gondoltuk, de jó magasra kellett kapaszkodni. Seminario Major névre hallgató valami, hatalmas zárda- vagy kolostorféleség. A könyv szerint 177 ágyas, de szerintem biztosan több volt. A 99. és 100. ágy volt a miénk.

Szállásunk

A hatalmassága ellenére nagyon kulturált hely volt. Tágas szobák, egyszintes ágyak, zárható szekrények. Rengeteg WC, mosdó és zuhany. Elfoglaltuk a helyeinket, rendbe szedtük magunkat és indultunk vissza a városba, hiszen még jóformán semmit sem láttunk

Először is ettünk egyet, ismét egy kebabosnál, egy-egy vegetáriánus tálat. Majd bementünk a Katedrálisba. Megnéztük Szent Jakab sírját, megöleltük az oltár mögött álló szobrát és hallgattuk egy kicsit a fél nyolcas misét. A Katedrális pompája  és szépsége lenyűgöző volt, de szerintem mégsincs olyan szép, mint pl. a burgosi volt.

Majd sétálgattunk egy kicsit, nézegettük a boltokat és a kirakatokat. Nagyon nyüzsgő volt a város, rengeteg ember volt az utcán.

Jutka már nagyon fáradt volt, így már 10 előtt hazamentünk. Még Julikával beszélgettünk, míg egy pár ággyal odébb alvó francia meg nem kért, hogy maradjunk csendben.

Nehezen aludtam el. Nem tudtam feldolgozni a napot: Vége a zarándoklatnak!!!

Jutka, Jolika és én

A várva -várt helységnév tábla