Amikor ismerőseim, barátaim, rokonaim megtudták, hogy a Caminora készülök, általában ezeket a kérdéseket tették fel:
Mi az Camino?
Mit szól hozzá a férjem és a gyerekek?
Hogy jutott ez eszembe és miért akarok elmenni?
A kérdések közül csak a miért-re nem tudok válaszolni, és egyelőre nem is keresem makacsul a választ. Majd a végére biztosan kiderül. Így jártam két évvel ezelőtt is, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve úgy döntöttem, valami olyat fogok csinálni, amit addig még soha. És, hogy miről is volt szó? Legyen itt az akkori feljegyzésem. Szerintem a Camino gondolatának alapjai már ott kezdtek bennem épülni. De még én sem tudtam.
MIÉRT?
Hogy jutott ez eszedbe? - kérdezték ismerőseim, amikor megtudták, hogy 52 évesen a nyári szünet egy részét Erdélyben, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány egyik gyermekotthonában szeretném eltölteni, önkéntes munkásként.
Most akarod magadat megvalósítani? - kérdezték mások, különböző hangsúlyokkal, gúnyosan, vagy megértő szeretettel a hangjukban.
Futkos rajtam a borzongás- kommentálta bejelentésemet csillogó szemmel az egyik barátnőm.
Anya, büszkék vagyunk rád – mondták gyerekeim.
Miért kell elmenni, hiszen itthon is lenne bőven tennivaló!
Vajon MIÉRT? – kérdeztem én is magamtól.
Július 2-án indultam Székesfehérvárról, autóval, egyedül. Méhkeréknél léptem át a határt és Nagyszalontára vezetett az utam. Könnyen megtaláltam az Otthon épületét, ahol Éva nevelőnő fogadott. Megcsodáltam a szépen felújított kaszárnya épületeket, de némi csalódással fogadtam, hogy nem voltak gyerekek. Néhány nappal korábban fejeződött be egy kézműves tábor, így csak néhány gyermek maradt ott.
Munkát azért így is találtunk. Takarítottunk, mostunk, a kertben is kapáltunk, gyomláltunk és a nevelőkön keresztül ismerkedtünk az otthon életével. Kedves házigazdáink megmutatták nekünk Nagyszalonta nevezetességeit is. Többen is voltunk önkéntesek: két tanítónő Győrből, egy gödöllői férfi, aki velem egy napon érkezett és én. Megérkezésem után a 3. napon hazamentek a győri tanító nénik, és helyettük főiskolások jöttek, akik egy hetes váltásokkal a nyári gyakorlatuk egy részét töltötték ott.
Közben megérkezett Pál Marika, a szalontai otthon vezetője, aki elmondta, hogy az egész önkéntes csapat tovább utazik Gálospetribe, ahol missziózni is fogunk. Számomra a Misszió egy titokzatos fogalom volt, nem tudtam mit takar.
Amikor megláttam Gálospetriben a gyönyörűen felújított kúria épületét, még csak nem is sejtettem, mi vár rám az elkövetkező időszakban. Annak rögtön megörültem, hogy voltak gyerekek, igaz, csak heten. Pál Marika nem sok időt hagyott az önkéntes lányoknak, rövidesen indultak is – mint ő mondta- egy kicsit ismerkedni a ránk váró munkával. Én otthon maradtam és ismerkedtem a házzal, a gyerekekkel és a munkatársakkal, Edittel és Józsival.
Nemsokára visszajöttek Marikáék és a legnagyobb meglepetésemre újabb 7 gyereket hoztak magukkal.
Edit és Józsi még a gyerekek fogadásával volt elfoglalva, amikor Marika már engem is szólított és elindultunk az első „bevetésre”. Érmihályfalvára mentünk, egy város széli utcába, ahol néhány családot látogattunk meg. Többek között egy apukát, aki 7 gyerekkel maradt özvegy, (a három legkisebbet be is vittük az otthonba), egy anyukát, aki pár hónapos csecsemővel él egy kis házban, ahol még villany sincs, és a „nagyobb” gyermekét már az Alapítvány gondjaira bízta.
Az elkövetkező napok nagyon mozgalmasan és fárasztóan teltek. A missziós napok végén mindig 1-2 fővel megnőtt a gyermekek száma, végül 29-en lettek. Az otthoni feladatok is megszaporodtak. Egyre több gyermekre kellett főzni, mosni és a foglalkoztatásukról is gondoskodni.
A missziózás a környező falvakban folyt. Érsemjén, Érselénd, Tarcsa, Adony, Székelyhíd, Érmihályfalva…Számomra nagyon megrázó volt, amit ott láttam, tapasztaltam. Esténként sokat sírtam. Sírtam, mert nyomasztottak a napközben átélt dolgok, és sírtam, mert lámpaoltás után a napközben vidáman rohangászó és önfeledten játszó csöppségek is sírtak, szipogtak és egymást vigasztalva ringatták magukat álomba. Tíz pici lánnyal aludtam egy szobában, ők kettesével egy ágyon.
Amikor Józsi, a fiatal munkatárs elment az otthonból, szívesen vállaltam az otthoni teendők napközbeni ellátását. Én lettem a „szakács néni”, 2-3 önkéntes segítségével rendeztük a ház dolgait, míg a többiek misszióztak. A nap végére mindig nagyon elfáradtam, de esténként mindig jutott idő egy kis beszélgetésre a gyerekekkel, az önkéntesekkel és a munkatársakkal is. Szomorú emberi sorsokat ismertem meg ezeken a beszélgetéseken. Itt értettem meg, milyen fontos szerepe van a missziózásnak, hiszen így lehet megtalálni a rászoruló gyermekeket. Rá kellett jönnöm, hogy a gyerekek jó része, rövid kis élete alatt több nélkülözést, durvaságot, gonoszságot, szeretetlenséget élt meg, mint jómagam az immár több mint fél évszázados életemben. Legtöbbjüknek a normális élethez egyedüli esélyt az Alapítvány ad.
17 napot töltöttem a Csaba testvér szellemiségével átjárt nagyszalontai majd a gálospetri otthonban. Az utolsó napra kiürült a ház, a gyerekek elmentek „nyaralni”egy zenei táborba.
Pál Marika hívott, menjek velük, de úgy döntöttem, hazajövök.
Sokáig nem tudtam másra gondolni, másról beszélni, mint az ott töltött napokról. Mostanra már visszazökkentem életem régi kerékvágásába, de minden egy kicsit megváltozott, elsősorban bennem. Sosem fogom elfelejteni a kedves embereket, akiket ott megismertem, a munkatársakat, önkénteseket, adakozókat és segítőket. Hála Istennek, sokan vannak.
Sokáig fogok emlékezni a bájos gyermekarcokra, a tiszta tekintetekre, a nyitott szívű és lelkű falusi emberekre, a cigánytelep nyomorúságos viskóira. Felejthetetlen az egyik kislány éneke, amit lámpaoltás után hallgattam az ajtó előtt állva. És ő csak úgy énekelt, selypítve, magának, a többi kislánynak, de az egész világnak kellett volna hallani.
Kell még egy szó mielőtt mennél,
kell még egy ölelés, ami végig elkísér.
Az úton majd néha gondolj reám,
ez a föld a tiéd, ha elmész, visszavár!
Sokszor végignéztem az ott készített fényképeket. Már sokadszor lapozgattam a fotók között, amikor felfigyeltem egy kicsit félrecsúszott transzparensre, a következő felirattal:
„Jöjjetek hozzám mind, akik elfáradtatok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket.”
Ott volt végig a szemem előtt az otthon kertjében, láttam is és mégsem láttam meg, pedig az én „MIÉRT?” kérdésemre minden bizonnyal ez a szent idézet adja meg a választ.
2009. szeptember 16.
