2011. 04. 26. (kedd)
Átléptük a 100 km-t. Eddig úgy tűnik, mindent hoztunk magunkkal, ami kell, de pár nap múlva valószínű, hogy szükségem lesz egy nadragszíjra!!!!
Nagyon jó volt a "kétágyas szobában" aludni. A hangok azért át - és behallatszottak, de mégis csak külön voltunk. Megint hatkor keltünk, Jutka ivott egy kávét, én pedig ettem pár kekszet és vizet ittam hozzá. Reggelizni, kávézni majd egy bárban terveztem. Ismét negyed nyolc lett, mire elindultunk. Kint még alig világosodott.
Puente la Reina-t a gyönyörű középkori hídnál hagytuk el.
Szép volt az idő egész nap. Az út közepesen nehéznek mondható, fel-le, fel-le, szokás szerint. Rövid, de meredek emelkedőben itt sem volt hiány. Sokat ballagtunk külön, ilyenkor az ember jobban elmélyedt a gondolataiban. Néha azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim, elkalandoztak a gondolataim, sokszor nem is tudtam hova és merre. Csodálatos hullámzó gabonamezők, kiterjedt szőlőültetvények és olajfaligetek között ballagtunk. 1-1 emelkedő után alaposan megizzadtunk.
Már messziről kivehetően emelkedett ki a horizontból Cirauqui kúpformájú középkorinak tűnő település. Kimondhatatlan érzés volt beérni egy ilyen településre. Rendezett, tiszta, keskeny utcák, középkori házak. Az út meredeken emelkedett a központ felé, ahol egy 13. sz-i templom állt.
Cirauqui: mintha a középkor felé tennénk időutazást
Lorca településen egy jót kávéztunk és ettünk is. Majd egy jókora emelkedő után értünk Estellába. Az észak Toledójának is nevezik, sok szép polgári és egyházi épületének köszönhetően. Óvárosa lélegzetelállítóan gyönyörű. Bár az utikönyvünk Estellát jelölte meg az 5. szakasz végének, mi mindenképpen tovább akartunk menni, hogy a másnapra ajánlott 30 km-es szakasz egy kicsit rövidebb legyen. Kiderült, hogy amit mi a következő településnek hittünk, Ayegui, Estellával összeépült, tulajdonképpen egy külvárosszerűség. Itt szálltunk meg. Egy sportcsarnok alagsorában volt a szállás. A gondnok német származású volt, így tudtam vele beszélgetni. A szállás egész jó volt, csak nagyon hideg. De voltak plédek, amit most használtam is, mert nagyon fáztam. Zuhi után kiteregettük száradni az izzadságtól vizes ruháinkat. Jó szeles volt az idő, reméltük megszáradnak estig. Még a nadrágunk is csupa víz volt. Volt a közelben több szupermarket, az egyikben vásároltunk valami vacsorára valót. Még megpróbáltunk kiülni a napra, hogy egy kicsit átmelegedjünk, de olyan hideg volt a szél, hogy inkább bevonultunk és bebújtunk az ágyba. Mindent magamra szedtem, pulcsit, dzsekit, még a fejemet is bekötöttem egy kendővel, úgy bújtam a hálózsákba. A pléd alatt aztán sikerült átmelegedni.
A sportcsarnok alagsorában nagyon hideg volt.
Az úton sok ismerőssel találkoztunk:
Ernő, a magyar orvos, akivel már kétszer is egy szálláson aludtunk, továbbra is vissza-visszatérő társunk lett. Napközben ismét találkoztunk, de aztán ő elhúzott előre. Megbeszéltük, hogy este a szálláson ismét találkozunk. Mire mi odaértünk, ő már egy üveg bor mellett üldögélt.
Kitty, a japán csaj,vele tegnap ismerkedtünk meg, egy darabig ma is együtt gyalogoltunk.
Dzsoni, a göndörhajú belga fiatalember, akiről kiderült, már unokája is van és tudott németül. Vele megbeszéltem Trianon tragédiáját. Sokat tudott a kommunizmusról.
Egy lipcsei nő, Carla csapódott mellénk. 62 éves, fürge, mint a gyík. Kicsit idegesítő volt, de másnap is velünk akart tartani. Valahol útközben ő is megcsúszott és elesett, mert az arca kicsit össze volt törve.
Hihetetlen, de átléptük a 100 km-t, ja és mellesleg elfogyott 100 eurom. Kezdtünk belejönni a zarándokéletbe. Egyszerű, hiszen csak menni kell rendületlenül. Kitűzni a másnapi célt, aztán csak lépegetni, míg meg nem érkezünk. Nagyon fáradtak voltunk, fájt a lábunk, napközben izzadtunk, este meg fáztunk. Biztosan fogytam 1-2 kilót, mert a nadrágom egyre lazább lett. Nem hoztam magammal egy nadrágszíjat, pedig jó lett volna.
Az út le-fel........
