Erika és Judit a Caminon

2011.04.27. (szerda)

Az Irache kolostor melletti kútból valóban bor folyik. Igazi finom vörösbor. Ez bizony egy BORKÚT!

A hideg alagsori hálóteremben nagyon jól aludtam az éjjel, bár a jobb karom zsibbadt  és fájt is egy kicsit. Reggel 6-kor felébredtünk, már többen mocorogtak. Kihurcolkodtunk az előtérbe, ott tudtunk villanyt kapcsolni, könnyebb volt összepakolni, mint bent a szobában a sötétben matatni. 7 órakor már indultunk is. Jutka kicsit morgós volt, mert nem kapott kávét. Állítólag még este be kellett volna jelenteni, hogy reggel inna egyet. Hát nem voltak valami rugalmasak a sportcsarnok büféjében. Ráadásul nagyon-nagyon hideg volt kint.

Kb. 3/4 óra gyaloglás után, már messziról megpillantottuk az Irache kolostor hatalmas épületegyüttesét. Hihetetlen, hogy lehetett ilyet felépíteni. Az egykori kolostor szőlészete borkútjáról híres. A kútból valóban bor folyik, mégpedig nagyon finom vörösbor. Korán reggel volt, nem ettünk még semmit, dideregtünk a hidegben, de azért a bort megkóstoltuk. Egy kicsit jobb lett a kedvünk, na nem azért, hogy olyan sok bort ittunk volna, de azt kacagva emlegettük, ha mi ezt otthon (a klubban) elmeséljük!

A borkútnál

A kolostortól enyhén emelkedő ösvényen indultunk tovább. Nemsokára ezután egy magyar lány, Gabriella húzott el mellettünk. Csak néhány szót beszéltünk, úgy tűnt a miénknél sokkal gyorsabb tempóval halad. Hiába díszelgett a hátizsákomon a magyar címeres zászló, nem figyelt fel rá. Elment mellettünk, köszöntünk egymásnak. Ahogy elénk került, én tettem egy megjegyzést, hogy milyen jó cipője van ennek a csajnak. Ő ezt hallotta meg, így derült ki, hogy magyarok vagyunk. Gabriella évek óta Írországban él, egyébként soproni. Elmondta, sajnos nagyon tönkre tette a lábát a cipő, amiben jött és menni akart az úton, ezért kellett vennie egy másikat. Ez most jobbnak tűnik, de a lába azért nagyon fáj. A sebek be vannak ragasztgatva, így tud menni. Ő mondta még azt is, hogy nem sokkal mögöttünk van egy fiatal magyar srác is, Péter és, hogy már rólunk is hallott. Örültünk a találkozásnak, de pár perc után ő már sietett is tovább. Ezek után, ha fiatal fiú ment el mellettünk, mindig utána szóltam magyarul: Te vagy Péter? De sajnos Péter jó sokáig nem került elő.

Azquetába érve már 10 óra felé járt az idő. Nem is gondoltuk, hogy a falu bárja még nem lesz nyitva, pedig már éhesek voltunk és Jutka még mindig nem kávézott. Míg ő a kávéhiány miatt morgolódott, én 1-2 otthoni kekszet majszolgattam és jobb híján vizet ittam hozzá.  Itt ért utol minket Ernő, a magyar doki, akivel közös szálláson aludtunk, de mivel ő reggelizett a sportcsarnok büféjében, kicsit később indult, mint mi. Elmondta, nem volt nagy valami a reggeli, de a borkúti vörösbort nagyon dicsérte. Nekem adta a reggeli muffin maradékát. Itt el is köszöntünk egymástól, azt mondta, ma nem megy hosszú távot, csak Los Arcosig, mi viszont 8 km-rel tovább terveztük.

Ismét emelkedőn mentünk és egy jó fél óra múlva értünk a következő településre, Villamayor de Monjardin-ba. Itt végre kávéztunk egy jót. Általában 1,5 euro egy kávé, finom tejes, habos, elég jó adag. Megnéztük a templomot is, pihentünk egy kicsit, majd nem túl nehéz terepen ballagtunk tovább.

A következő település 12,4 km-re volt, Los Arcos. Gabonamezők és szőlőültetvények között, erdőkkel tarkított enyhén dombos tájon haladtunk. A reggeli hidegnek már nyoma sem volt. Izzadtunk rendesen, a kimerítő gyaloglástól és a napsütéstől is.

Szép jó napot kívánok!- köszönt ránk egy fiatalember, mellénk érve. Na végre, ő volt Péter, akiről már reggel hallottunk, Gabriellától, a magyar lánytól. Péter, egy kedves 30 éves budapesti srác.Együtt ballagtunk egy darabig. Mindegyikünk elmesélte, milyen indítatásból vágott neki az útnak. Majd Péter begyorsított egy kicsit, de Los Arcosban, ahol ő egy hosszabb pihenőt tartott, utolértük és onnan már együtt mentünk tovább.  Ugyanazon a szálláson, egymás mellett aludtunk. Fél 5 után értünk Torres del Rioba, a fantasztikus középkori kisvárosba. Az alberg nagyon jó, a szobában 6 emeletes ágy van (12 fekhely). Mostam pár darabot, majd valami vacsi után néztünk. A szomszédban volt egy pici bolt, vettünk egy bagettet, Jutkával elosztottuk kétfelé. Még volt maradék szalámim, sajtom. A hospitaler kinyitotta a büfét, ott melegítettünk vizet, levest főztünk. Jól bevacsoráztunk.

147 km van mögöttünk. Fantasztikus! Nagyon boldog vagyok!!!!