2011. 04.23.
Egy brazil hölgy megtalálta a kiskendőmet, volt nagy öröm, amikor megláttam a zsákjára tűzve. Tudtátok, hogy 1 spanyol kilométer = 3 magyar kilométerrel?
Elég jól aludtam, bár sokat forgolódtam. Féltem, fázni fogok, ezért megpróbáltam kérni plédet a portán. Az ott ülő férfi tudott németül és szépen elmagyarázta, hogy a plédben mindenféle kellemetlen bogarak tudnak megtelepedni, ezért itt nincs külön takaró. Szóval még örülhettem is, hogy nem leszünk kitéve poloskaveszélynek. Feri tanácsa szerint, még a fejemet is betakartam, teljesen belebújtam a hálózsákba, hogy jól be tudjam lehelni. Reggelre még egy kicsit melegem is lett.
Negyed hétkor keltünk fel, mi voltunk az elsők a szobában. Még teljesen sötét volt. Összefogtuk a cókmókunkat, levittük a földszintre és ott egy padon próbáltunk összepakolni. Hát hiába, a pakolást még gyakorolni kell, elég sokáig tartott. Közben egyre többen ébredtek fel, reggeliztek, készülődtek és indultak el. Egy pakolászó hölgy hátizsákjára tűzve megláttam egy ugyanolyan kis kendőt, mint amilyet én tegnap elvesztettem. Még gondoltam is rá, megkérdezem, nem úgy találta-e. De hát másnak is lehet olyan kis kendője!!!
Fél nyolckor tudtunk elindulni, akkorra már teljesen világos volt, az idő pedig nagyon szépnek mutatkozott. Az első kis faluba érve egy bárban megreggeliztünk. Még csak ismerkedtem a kínálattal és az árakkal, végül egy kávét és szalámis-sajtos bagettet vettem. (4 euro) A felét elcsomagoltam útravalónak. Itt a bárban ismét megláttam a hölgyet, akinek zsákján lógott az én kis kendőm mása. Gondoltam, lesz ami lesz, szólok neki, vagyis mutogatok. Odamentem hozzá, rámutattam a kendőre, mutattam fáj a szívem, sírást imitáltam és azt mutattam, huss elszállt. Gondolom, semmit nem értettek belőle. De pár perc múlva odajöttek hozzám a férjével, aki ráadásul tudott egy kicsit németül. A férfi elmondta, a felesége tegnap találta a Pireneusokban a kendőt. Így már könnyű volt a dolgom, németül én is elmeséltem a kendő elvesztésének történetét. Volt nagy öröm! Én is, ők is hihetetlennek tartottuk az egészet.Természetesen visszaadták, megöleltük egymást, közösen készítettünk fényképet és megállapítottuk: ez maga a csoda! Egy brazil házaspár volt.
A terep lényegesen könnyebb volt, mint tegnap de emelkedő azért akadt bőven. 410 m emelkedés, 870 m ereszkedés. Nem fújt a szél és egész nap szép volt az idő. 20 km után már nagyon fáradtak voltunk. A kitűzött célhoz este 6-órára értünk. Elég lassan haladtunk, sokat pihentünk. Juditnak nagyon fájt a lába és a zsákja is nagyon nehéz. Én is nagyon fáradt voltam. A cipőm egész jó, bár estére már alig bírtam lépegetni. A kilométer jelzésekre nem lehet számítani. Teljesen össze-vissza jelölnek mindent. Nincs olyan, hogy az utikönyvben, a kapott útmutatóban, ill. a valóságban megegyezzen valami. Egyébként is, míg otthon már 3 kilométert megtennék, itt még csak egyet haladtam. (Legalább is így éreztem)
Nagy örömmel értünk a szállásra, ami a régi városháza épületében volt. (Városháza? Az útikönyv szerint a településnek 140 lakosa van) A recepciós hölgy (hospitaler) nem volt valami kedves. Kifizettük a szállásdíjat és felvezetett a szobánkba. Egy kis szobában 2 db emeletes ágy volt, semmi más. Már 2 férfi volt ott, akik szépen elfoglalták az alsó ágyakat. Se egy szék, se egy létra, semmi nem volt, el sem tudtuk képzelni, hogyan jutunk fel a felső ágyakra. Lepakoltuk holminkat a padlóra és elmagyaráztuk a fiúknak, hogy mi biztosan nem tudunk fölülre felmászni. Erre az egyik szó nélkül átpakolt a felső ágyra, Jutkának már megvolt a helye. Én mondtam, ok, felmegyek, de Jutka még addig vitatkozott a másik pasival is, míg ö is fölvágta a cuccait a felső ágyra. Ezután ők el is vonultak valamerre, mint később megtudtuk, a helység egyetlen bárjába vacsorázni.
Jutka káromkodott ezerrel, morgott, mint a bolháskutya és puffogott, mint a réti vipera. Erre én magára is hagytam őt, elmentem felfedezni a terepet. Megkerestem a fürdőt, a konyhát, az internetet és benéztem a többi szobába is. Meg kellett állapítanom, örülhetünk a szobánknak, mert a földszinten egy jó nagy szoba van, rengeteg emeletes ággyal, ronda vizesek a falak. Visszamentem a mi szobánkba, Jutka még mindig morgolódott. Elküldtem, nézze meg a földszinti szobát, utána majd csak elégedettebb lesz a miénkkel. Úgy is volt. Utána már csak nevettünk azon, hogy milyen hálótársaink vannak. Jutkán egy francia, rajtam egy angol alszik. Vagyis pontosabban felettünk, de így murisabban hangzott.
Lezuhiztunk, majd elindultunk, valami vacsorázó helyet keresni. A település egyetlen vendéglője, amit itt bárnak neveznek, zsúfolásig tele volt zarándokokkal. Szóltunk a pincérnek, mi is szeretnénk vacsorázni, de azt mondta, azt már korábban be kellett volna jelenteni, nem tud adni semmit.Még magyaráztuk neki, hogy hozhat bármit, mert nagyon éhesek vagyunk és állva is megesszük, vagy kint az utcán, de azt mondta: NINCS! Mérgesen és éhesen ballagtunk "haza", nem volt más, mint ismét egy otthonról hozott leves. Egyébként a konyha is elég ronda volt, lepukkant és még koszos is. Otthon biztosan nem mentem volna be ilyen helységbe.
Este elkezdett csöpögni az eső. Küldtünk rövid e-maileket. A kapott leveleknek nagyon örültünk.
Sok zarándokkal már ismerősként köszöntöttük egymást. Mi is találtunk ám dolgokat. Pl. egy túrabot végéről a gumit, amit szerencsésen vissza is adtunk egy olasz nőnek. Még van egy napszemüvegünk és egy db kék zoknink. Mi is kiakasztottuk a hátizsákra, hátha észreveszi a gazdája.
Az olasz-japán (brazíliai) és olasz házaspár sokáig volt utitársunk.
Már feküdtünk, amikor hálótársaink megjöttek. Feltornászták magukat a felső ágyakra, egy szót sem szóltak, aludtak nyugodtan.
Hát tanuljuk rendesen a Caminot!
A táj itt is nagyon szép volt.
Öröm egy fárasztó emelkedő után!
