2011.04.25. (hétfő)

Mire felértünk az Alto del Pedronhoz, a sajátos zarándokkaravánt ábrázoló pléh szoboregyütteshez, már csak sírtam- sírtam. A cipőimen több kilós sarat cipeltem, folyott az orrom, szakadt rólam a veríték, mindez keveredett a könnyeimmel. Csak pár percre álltunk meg, mert nagyon hideg szél fújt, pár fotót csináltam és már indultunk is tovább.

Az éjszaka nagyon jól aludtam, nem fáztam, sőt egy kicsit még melegem is volt. Pedig voltak plédek kikészítve, de nem volt rá szükség. Már 22 óra előtt lámpaoltás volt. Reggel 6 óra tájban kezdtek mozgolódni a többiek is, mi is keltünk. Sajnos, a tegnap kimosott ruháink nem száradtak meg, hűvös és nedves volt az éjszaka.

Elég gyorsan összepakoltam és gondoltam, útra kész vagyok, amikor eszembe jutott, nem ragasztottam be a lábam kisujját és az valami miatt fájni szokott. Kipakolás a zsákból, de a ragtapaszt nem találtam. Eszembe jutott, hogy valamelyik oldalzsebbe tehettem és mekkora marha vagyok, hogy még mindig nem tudom, minek hol a helye. Visszapakoltam, de sajnos az oldalzsebekben sem találtam, mégis csak a zsák alján lehetett. Hiába, ezt még tanulni kell - gondoltam. Jutka segített ki ragtapasszal az ő készletéből.

Negyed nyolckor tudtunk elindulni, akkorra lettünk kész. Már sokan elmentek előttünk. Én csak 1 pár vizes zoknit tűztem kívülről a hátizsákomra, a többi nedves ruhát egy textil szatyorba tettem és felülre felfogattam. Szellőzni így is tudtak. Judit úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, minden rajta lógott.

Egész jó terepen indultunk. A hegyek, amelyek tetején tegnap szélerőműveket láttunk, felhőbe borultak. Reménykedtünk, hogy nem fog esni. Már egy jó fél órája mehettünk, amikor az grönlandi eszkimó nő jött velünk szembe, visszafelé. Hát ő már jóval előttünk elindult, de észrevette, hogy hiányzik az övtáskája, minden pénzével és irataival. Emlékezett rá, hogy a fürdőben tette le, hát nem volt mit tenni, vissza kellett menni. Csak reménykedni lehetett, hogy mindene meglesz.

Nemsokára utolért bennünket a tegnap megismert magyar férfi. Pár szót szóltunk csak egymáshoz, aztán elhúzott. Úgy ment, mint a puskagolyó, rövidesen már nyomát sem láttuk.

Egyszer csak jött velünk szembe egy férfi, csupa sár volt a ruhája és a hátizsákja is, az arca pedig össze volt törve. Úgy nézett ki, valami sáros helyen eleshetett. Láttuk beszélgetett egy előttünk gyalogló férfival, így mi már szó nélkül elmentünk mellette, csak jeleztük, sajnáljuk, ami vele történt. Azt találgattuk, hol sározhatta össze magát, hiszen az út száraz volt. Rövidesen ez is kiderült.  Mint a marhacsapás, ismét olyan sárossá, agyagossá vált az út. Majd leszedte a cipőt a lábunkról. Majd köves lett az út, de a kövek meg iszonyatosan csúsztak. Nagyon lassan tudtunk csak menni, nagyon meredek volt először fel, majd le és ismét fel. A keskeny csúszós úton ismét nagy szükség volt a botokra. Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett, a szél is nagyon erősen fújt. Mire felértünk az Alto del Pedronhoz, a sajátos zarándokkaravánt ábrázoló pléh szoboregyütteshez, már csak sírtam- sírtam. Folyott az orrom, dőlt rólam az izzadság és mindez a könnyeimmel keveredett. Ahogy megálltunk, borzasztóan fáztunk. Bátorításképpen megöleltük egymást, gyorsan készítettünk néhány fotót és már indultunk is tovább, lefelé. Láttuk, volt aki taxival hozatta fel magát. Kaptunk egy reklámot is a következő szálláslehetőségről. Azt mondta a reklámos, 2 ágyas szobák vannak és csak 8 euro. Gondoltuk, az bizony jó lenne!

 A hegyről lefelé teljesen megváltozott az idő. Sütött a nap és egész kellemes volt. A völgymenet egy jó kilométeren keresztül elég meredek volt, nehéz köves volt az út, de legalább már nem dagonya. Jutka mondta, jegyezzem meg az utikönyvbe, hogy ez a szakasz felfelé veszedelmes, lefelé rettenetes. Hát van benne valami!!! A kellemes időben rövidesen pihentünk egyet az út szélén. Megettem egy szendvicset, amit tegnap vettem. Sok ismerős ment el mellettünk. Egyszer csak jött az eszkimó nő is. Megtalálta hiánytalanul az övtáskáját. Ő is elég gyorsan megy, jó nagy hátrányt hozott be, hozzánk képest. Vele többet nem is találkoztunk.

A táj gyönyörű volt, idilli dombvidék, hatalmas hullámzó búzamezők, virágzó repcetáblák és óriási szőlőültetvények. A falvak rendezettek, nem győztünk mindenre rácsodálkozni.

  Völgymenetben a köves úton. De már nem sárban és az idő is szép lett.

 Utergában végre találtunk egy kávézót. Mivel reggel óta ez volt az első ilyen lehetőség, 12 km után, rengetegen voltak, persze csak zarándokok. Nagyon jó volt a hangulat. Ittam egy kávét, pihentünk egy jót.

Nem esett nehezemre az indulás, mondtam is Jutkának, egész könnyűnek érzem magam. Erre ő: szívesen átad a csomagjaiból, mert ő viszont elég nehéznek érzi. Egyébként tegnap egész jól sikerült beállítani a hátizsák pántjait, kicsit utánhúztam mindenhol, így egész jól bírom. Pedig kb 10-11 kg lehet. Függ a rajtam levő ruhák és a palackban levő víz mennyiségétől. Eddig a cipő is jól szerepelt. Már láttam csúnya, vízhólyagos, nyomott, kidörzsölt lábakat. Nekem csak a kisujjam fáj egy kicsit, de ha leragasztom, egész jó.

Az út hátralevő része nem volt nagyon nehéz, csak fel-le-fel-le.

Obanos nagyon szép rendezett kisváros, gyönyörű középkori központtal. Mi tovább mentünk Puente la Reinába, ahol kicsit nehezen találtunk rá az albergre. A városba érve elveszítettük a jelet. Többszöri útbaigazítás után és egy kemény emelkedőn felballagva, (pontosabban felvonszolva magunkat) értünk a szállásra. Kíváncsiak voltunk a kétágyas szobákra. Ez egy privát alberg volt és valóban nagyon kulturált. A kétágyas szoba tulajdonképpen kis boxokat jelentett, ahol egy emeletes ágy volt semmi más. De egy ajtón kellett bemenni, a falak elég magasak voltak, nem lehetett átlátni. Felül egy légtér volt az egész, de mégis csak egyedül voltunk. Úgy kell elképzelni, hogy van egy hatalmas terem, körben vannak ezek a kicsi boxok, középen a később érkezőknek pedig egy hatalmas közös szálló. A szállások egyébként mindig koedukáltak. A zuhany és a WC itt is rendes volt, és természetesen volt mosási lehetőség is. Kiteregettük a vizes ruháinkat, napos, szeles, kicsit hűvös idő volt, gyorsan megszáradtak.

A kétágyas "lakosztály"

A budapesti magyar férfi is itt volt, most már bemutatkoztunk egymásnak. Hargitai Ernőnek hívják, gyermeksebész és bizony pár évvel idősebb nálunk. Most először kértem vacsorára zarándokmenüt, mert bolt nem volt a közelben. Ahhoz be kellett volna menni a városba, jó sokat gyalogolni, amihez már se kedvem, se erőm nem volt. A vacsi finom volt és nagyon kiadós. 4-5 féléből lehetett összeállítani. Amit én választottam: tonhalas saláta, bagett, sültkolbász-tükörtojás-hasábburgonya, alma és narancs ital. Ez így 10 euro volt. De tudtam belőle elcsomagolni egy keveset másnapra.

A vacsoránál sokáig beszélgettünk Ernövel, akkor még nem is gondoltuk, hogy hosszabb ideig leszünk majd utitársak, vagyis zarándoktársak.

Este megérkezett a kutyás német srác, akit már tegnap is láttunk. 21 kg a poggyásza, sátor, gázfőző, kellékek a kutyának stb.  Azt mondta, nagyon fáradt a kutya.