2011.04.29.(péntek)

Ezen a napon nagyon meleg volt, szinte szó nélkül ballagtunk órákon keresztül. Hulla fáradtan vonszoltuk be magunkat a szállásra. Hatalmas hodály, sűrűn tele emeletes ágyakkal, alig lehetett közlekedni. De semmi nem számított, fő, hogy odaértünk. 

Az éjszaka nagyon jól aludtam, bár egy kicsit melegem volt. Az egyszer használatos matracborító miatt nyugodtan kizipzáraztam a hálózsákot, nem zavart, ha kilógott a lábam. Egyébként ezt nem nagyon akartam megtenni. Helyenként nagyon látszott a matracon és a párnán is, hogy már igencsak sokan alhattak rajta. Volt nálam egy nagy fejkendő, azzal szoktam letakarni a párnát, de a fejemet próbáltam a hálózsák kapucniján tartani. Mindenféle kellemetlen élősködőkről olvastam a neten, bennem volt egy kicsit a félelem. De hála Istennek semmi ilyennel nem akadt dolgunk.

6 óra előtt nem sokkal elkezdtek mozgolódni a szobatársaink, de ilyen korán még nem szoktak villanyt kapcsolni. Én is felkeltem, gyorsan kimentem a fürdőbe, majd szokás szerint összefogtam a holmimat, kihurcolkodtam a folyosóra és elkezdtem pakolni. Sokan csinálták ezt így, mert a folyosókon legalább világos volt, bár hely elég kevés. Már egész jól ment a pakolás, mindennek kialakult a helye. Egyszer csak a szomszéd szobából kilépett Ernő, a magyar doki, akitől két napja köszöntünk el, hogy ő rövidebb távokat akar megtenni. Nagyon megörültünk egymásnak még meg is öleltük egymást. Mondtam neki, Péter is itt van, vele egy szobában aludtunk. Így négyen lettünk együtt magyarok. Nagyon csodálkoztam Ernő kitartásán, behozta a 8 kilométeres hátrányát, tehát tegnap 28,5 km-t tett meg. Nem akármi!!!

Befejeztük a csomagolást, még benéztünk a konyhába, ahol az önkéntesek nagyon ügyesen reggeliztették azokat, akik kérték. Mi csak egy kávét kértünk és kaptunk 50 centért. Én is ittam egyet, ilyen áron nem volt szabad kihagyni. Naponta egy kávét szoktam inni, ezzel a mai adagom meg is volt.

Háromnegyed hétkor indultunk, tudtuk nehéz nap van előttünk, 31 km. Sokáig ballagtunk Logrono városában. Láttuk a híres libás játékot is. Az óváros után új lakótelepeken, gyönyörű parkokon keresztül mentünk a városból kifelé. Egy nagy víztározónál hagytuk el végleg a várost.

 A képen én vagyok a címeres magyar zászlós hátizsákommal.  A kagylónak is mindig látszódni kellett.

Viszonylag korán reggeliztünk, a tegnapi kebab maradékát még kétszerre  ettem meg.

Vajon hány kilométer még Navarette?

Navarette település szélén a San Juan de Acre zarándokház és kórház romjai a 12. sz-ból

Navarette volt a következő nagyobb város, 13 km után. Itt egy nagyobb pihenőt tartottunk a szokásos lábápolással. Nálam ez azt jelentette, hogy levettem a cipőmet, zoknimat, megszellőztettem a lábaimat és bekentem lóbalzsammal. Ez egy kicsit hűsítette és csökkentette a fájdalmat és a fáradság érzését is. Szerencsére nem volt egyetlen vízhólyagom sem, nem tört, nem dörzsölt a cipő. A bal kisujjam belső felén lett egy érzékeny pont, azt minden reggel vattával betakartam és ragtapasszal körbetekertem, napközben nem nagyon volt vele bajom. Ha esetleg nem volt jó a ragasztás, azt is megigazítottam. Ki kellett tapasztalni, hogyan kezeljem ezt a fájós lábujjamat, mert bizony volt olyan nap, hogy nagyon szenvedtem miatta. A pihenő után megnéztük a templomot (16. sz-ból). Hatalmas és gyönyörű, a barokk oltára monumentális.

Tér platánfákkal- Navarette

Ventosa következett 7,2 km után, itt meg sem álltunk, csak szedtük a lábunkat.

Ventosát elhagyva a sárga nyilak mutatják az utat, merre tovább.

Ezen a napon nagyon meleg volt, szinte szó nélkül ballagtunk órákon keresztül. Nagyon sokára lett Najera. Hulla fáradtan vonszoltuk be magunkat a szállásra. Hatalmas hodály, sűrűn tele emeletes ágyakkal, alig lehetett közlekedni. De semmi nem számított, fő, hogy odaértünk.  Ernő, a doki már vígan borozgatott, megint gyorsabb volt mint mi, és megint csak ugyanazt a  szállást választottuk. Pedig nem beszéltük meg. Annyit mondtunk reggel, hogy mi mindenképpen elmegyünk Najeráig.

Najera a vörös sziklafallal

Jutka teljesen kimerült, így rögtön lefeküdt, vízszintesbe helyezte magát. Azt mondta, még van egy kis maradék ennivalója, ő megeszi azt, de el nem megy egy lépést sem vásárolni. Nekem már nem volt semmim, így Ernővel a dokival elmentünk a városba. Jó messze volt egy szupermarket (supermercado),  ott vásároltunk. Vettem bagettet, szalámit, sajtot, paprikát és almát. Visszamentünk a szállásra. Közben Péter a magyar fiú  is megérkezett. Szegény, ő is teljesen kimerült. Alig állt a lábán, csak lerogyott egy székre. Kellett egy kis idő, mire összeszedte magát. Fölöttem kapott ágyat, így most megint együtt voltunk négyen magyarok. Ezután már nem mentünk sehova, itt a szálláson négyesben jól bevacsoráztunk, mindenki ette, amije éppen volt.

Korán lefeküdtünk, nagyon fáradtak voltunk. A nagy meleg és a 31 km mindenkit kimerített. Pedig csak 360 m emelkedés és 240 m ereszkedés volt a mai úton. A szálláson sok az ismerős. Jutka fejénél alvó pasi annyira nyögdécselt és jajgatott, hogy megijedtem, valami komoly baja van. Kérdeztem tőle: doktor?  Si, si- válaszolta és jajgatott tovább. Gyorsan riadóztattuk Ernőt, a dokit, aki jött is, bár mondta , ő gyermeksebész. Kiderült, nincs semmi komoly baj, csak annyi, mint bármelyikünknek. Elfáradtunk, fájnak a lábaink. A jajgatós kapott egy kis Fastum gélt, bekenegette magát és azt mondta jobban van. Egy idősebb úr volt, egyedül. Szerintünk egy kis törődésre, figyelemre volt csak szüksége.

Egyébként a szállás most először adományra ment. (donatívo)