Erika és Judit a Caminon

Sokan kérik, ígértem egy listát a csomagomról. Hát így 5 év után pótolom a mulasztást. De nem ide, hanem az indulás napjához fogom feltölteni. Akit érdekel, keressen vissza a -1. napra!

Örömmel nézegetem a statisztikát, még mindig sokan olvassák a blogomat. Kik lehetnek ők?- teszem fel magamnak mindig a kérdést. Olyan jó lenne tudni valamit róluk! A hozzászóláshoz, tudom, be kell jelentkezni, de nem olyan nagy bonyodalom az. Vagy esetleg egy emailt is küldhettek az armaierakukac gmailpontcom címre.

Te is végigjártad a Caminot? Esetleg most készülsz? Vagy még nem döntöttél, de már ott motoszkál benned valami?

Mindenkinek köszönöm, aki részben, vagy teljesen elolvasta naplómat.

A Camino emléke semmit sem halványul, elevenen él bennem minden pillanata. Ez adja az erőt és a kapaszkodót a mindennapokhoz.

Célokat kell kitűzni, az úton kell maradni, keresni és követni kell a jeleket és nem lehet feladni soha.

Elkészült a "Nagy Mű"! Köszönöm mindenkinek, aki ezen íráson keresztül velem tartott életem legnagyobb kalandján. Köszönöm a biztató és bátorító üzeneteket, e-maileket, sms-eket. Erőt adott, hogy tudtam, vannak akik szorítanak értünk. Attól részletesebben, mint itt írtam, szóban sem tudnék mesélni. Ha mégis valakinek kérdése van, keressen nyugodtan.

És ha valaki nem csak érdekes olvasmánynak tekintette blogomat, hanem megmozdult benne valami, hogy el kellene egyszer indulni  a Caminon, csak biztatni tudom. Neki kell vágni!!

Az embernek bíznia kell magában, nagyon kell akarni és akkor sikerülni fog. Nem szabad a kifogásokat keresni, mert azt mindig találunk. Sokáig én sem hittem, hogy képes lennék rá. És mégis sikerült. A gyáva "nyúlmiska" testben és lélekben megedződött, kicsit magára is büszke emberként tért haza. Hihetetlen érzés és felejthetetlen az egész!!!

Nézzetek vissza a 6. napra, feltöltöttem a Borkutas képet!

2011.05.25.

Itthon vagyunk!

Nagyon nehezen, de a kínos reptéri éjszakánk is eltelt valahogy. Azért, ha most szervezném az utat, néznék valami olcsóbb szállást a reptér közelében. Sokkal kényelmesebb lett volna. Ahhoz már nem volt erőnk, hogy egy városnézésre benevezzünk, pedig volt aki azt ajánlotta. Mindegy, ez most így sikerült.

Reggel 9.05-kor felszállt a gépünk és menetrend szerint landoltunk Budapesten, a Liszt Ferenc 1 Repülőtéren.

Gyerekeink vártak mindkettőnket, volt nagy öröm!!!

Itt már Budapest felé repülünk

2011.05.24.

Elindultunk hazafelé!

Az éjjel attól féltem, reggel nem tudok majd felébredni, olyan nehezen és sokára aludtam el az olasz horkolásától. De nem volt gond, negyed hétkor magamtól felébredtem. Még akkor is hangos volt a szoba a horkolástól. Kimentem a mosdóba, de közben jól megrángattam az olaszt, aki hanyatt fekve, kiterülve csak horkolt egyre, iszonyatos hangerővel. És lássatok csodát, a rángatásra megfordult és abbahagyta. Az éjszaka is erőszakosabbnak kellett volna lennem, mindnyájunknak nyugodtabb lett volna az álma.

Közben Jutka is felébredt, összepakoltuk a dolgainkat, még a botokat is összecsuktuk és beraktuk a zsákba. A 8.20-as busszal visszamentünk Santiagoba.

Búcsú a tengertől - a háttérben Finisterra (a fénykép a buszból készült)

A buszpályaudvaron már a reptéri járatra várakoztunk, , amikor egyszer csak Pétert, a magyar srácot láttam meg. Megörültünk egymásnak. Elmondta, nagyon megfájdult a lába, ezért egy kicsit vissza kellett vennie a tempóból, pihennie kellett. De most már jól van, megy tovább Muxiába, majd onnan Finisterraba.  Megígértük, otthon majd jelentkezünk, hírt adunk magunkról.

A 11.40-es busszal kimentünk a reptérre és 15.25-kor felszállt a gépünk. Gyönyörű idő volt, végig gyönyörködtem az alattunk lévő tájban. Most először utaztam olyan géppel, hogy volt fedélzeti kijelző. 10 km magasan, 750 km/ h sebességgel repültünk. mínusz 58 fok volt, természetesen kívül.

Barcelona madártávlatból

Barcelonában ingyenes reptéri járat vitt át a Terminál 2-be.

Itt egy hosszú, kínos várakozás volt. Reggel 9-kor indult a budapesti gép. Ültünk a váróban az egy idő után már nagyon kényelmetlenné váló székeken. Reménykedtük, hogy legalább nem zavarnak ki az éjszakába, mint Párizsban a pályaudvarról.

A kínos, hosszú várakozást egy rendkívüli esemény törte meg. Rengeteg rendőr gyülekezett. A Barcelona focicsapat akkor utazott Londonba, őket biztosították. Sok rajongó jött össze, tévétársaságok álltak órákon keresztül készenlétben. Csináltam 1-2 fotót.

Gyülekeznek a biztonságiak

Ő vajon melyik játékosa a Barcelonának?

2011.05.23.

Este még elsétáltunk a „világ végére”, a félsziget azon pontjára, amelyről a nagy tengeri felfedezésekig azt hitték, ott van a világ vége. Órákig ücsörögtünk a sziklákon, a Monte del Facho 247 m magas csúcsán, néztük sok zarándoktársunkkal együtt a naplementét.
A naplemente megtekintésével véget ér a zarándokút, és a legenda szerint a nagy utat megtett zarándokok másnap új emberként ébrednek fel.

Az eddigi utunkon semmi rendkívüli esemény nem történt, ami miatt nem tudtuk volna tartani az eltervezett útszakaszokat. Két tartalék napunk volt, úgy gondoltuk, ha minden rendben lesz, busszal még elmegyünk Finisterra-ba is. Gyalogosan lett volna az igazi, de tovább már nem hiányozhattam a munkahelyemről.

A santiagoi szálláson reggel 6-kor felkeltünk, összepakoltunk. Különös érzés volt, ma már nem kellett kilométereket gyalogolni. Jutka és Julika kávéztak egyet az alagsori automatából, majd elköszöntünk kedves magyar zarándoktársunktól és a 9 órás busszal elmentünk Finisterraba. Kb. 2 és fél óra volt az út. Gyönyörű helyeken buszoztunk, nagy élmény volt meglátni a tengert. Finisterra egy 3000 lakosú halászfalu. Fantasztikus a fekvése, de egy eléggé lepusztult helyiség. Amikor a tengerparton kiszálltunk a buszból, alig tudtunk szóhoz jutni a csodálatos látványtól.

A buszból megláttuk a tengert

Egy ottani férfi névjegykártyákat osztogatott egy privát szálláslehetőségről, ami 10 euró lett volna. Mi az önkormányzati mellett döntöttünk, tudtuk, az csak a felébe kerül, de az még nem volt nyitva. Kávéztunk, reggeliztünk egyet, majd beálltunk az alberg előtti sorba. Hallottuk nyáron nagy versengések vannak a szálláshelyekért, nekünk eddig még mindig szerencsénk volt, mindig kaptunk szállást, ott, ahol akartunk.

Itt viszont pórul jártunk, mert csak az maradhatott, aki gyalog jött, minket buszozókat eltessékeltek. Hiába tettünk meg 800 km-t gyalog, ez a szállás már nem járt nekünk. Nem estünk kétségbe, elővettük a buszmegállónál kapott névjegykártyát és megkerestük a privát szállást. Egész jól nézett ki, válogathattunk a 3 szoba és az ágyak között is. A mi szobánkban az 5 db emeletes ágy közül csak 2 fekhely volt foglalt, a csomagokat láttuk csak. Akkor még nem is sejtettük, kik lehetnek a hálótársaink.

Egész furcsán éreztük magunkat, nem voltunk izzadtak, porosak, különösebben fáradtak sem. Lepakoltunk és elindultunk kicsit körülnézni. Lementünk a tengerpartra, sétálgattunk a puha homokban, élveztük a nap melegét, kagylókat gyűjtögettünk és még a víz szélébe is bemerészkedtünk. Majd hazasétáltunk, útközben bevásároltunk. A szállón főztünk egy zacskós levest és húsgombócokat melegítettünk. Ez a menü volt a legolcsóbb, 1 euróból ketten jóllaktunk.

Kagylógyűjtés a tengernél

Kicsit pihentünk, miközben megérkezett az egyik szobatársnőnk, akinek holmija már korábban is ott volt az ágyán. Köszöntünk egymásnak: helló- helló és ő tette a dolgát. Jutka halkan megjegyezte nekem, szerinte nagyon magyaros volt ez a helló és bizony igaza volt, mert Tímea magyar volt. Nem igazi Caminos, inkább csak tekereg a világban, keresi a helyét, illetve a jövőjére vonatkozó döntéseket akarja meghozni, mielőtt visszatér Magyarországra. A másik szobatársunk egy nagydarab olasz pasi volt, akiről már ránézésre megmondtuk, hogy horkolni fog az éjjel.

Este még elsétáltunk a „világ végére”, a félsziget azon pontjára, amelyről a nagy tengeri felfedezésekig azt hitték, ott van a világ vége, azon túl már csak a tenger. Jutka beleszórta az előző nap levágott haját a tengerbe. Ez volt a fogadalma, ha megcsinálja a Caminot. Én vágtam le a haját előző este, egész rövidre. Ő ült egy kuka tetején a mosdóban, én meg tincsenként vágtam a haját, az arra járók nem kis csodálkozására.

Órákig ücsörögtünk a sziklákon, a Monte del Facho 247 m magas csúcsán, néztük sok zarándoktársunkkal együtt a naplementét. 1853-ban ezen a sziklán építették a 17 m magas világítótornyot, amelynek fénysugara 57 km távolságból is látszódik. Sokan tüzet raktak és a hagyomány szerint elégették valamelyik ruhadarabjukat. Én egy nemzeti szalaggal átkötött követ dobtam a tengerbe, elénekeltem ismét a himnuszt és imádkoztam a családomért, a szeretteimért, Magyarországért és a magyarokért is.

A naplemente megtekintésével véget ér a zarándokút, és a legenda szerint a nagy utat megtett zarándokok másnap új emberként ébrednek fel.

A világ végén, vége a zarándokútnak

10 óra után 2 perccel bukott le a nap teljesen a tengerbe. Addigra már nagyon lehűlt az idő és hideg szél fújt. Sietve mentünk a szállásra. Még 2 fiatal lány érkezett közben a szobánkba. Gyorsan ágyba is bújtunk, és megpróbáltunk elaludni. De az olasz olyan iszonyatosan horkolt, hogy lehetetlenség volt az alvás. Hallottam, Tímea is matatott valamivel, mondta a füldugóit keresi. Én meg felkeltem, jól meglökdöstem a szétterpeszkedett horkoló olaszt, de sajnos az sem használt. Nagyon nehezen aludtam el és többször felébredtem az éjszaka.

Naplemente a világ végén

2011.05.22.

Dél felé elértük Santiago határát, egy órakor pedig már ott zokogtunk a Katadrális előtt. Megöleltük egymást, mint azt minden reggel tettük az utunk során és nem tudtunk csak annyit mondani: Itt vagyunk! Megcsináltuk! Hihetetlen!

Az éjszaka egész jól telt. Először kicsit tartottunk a forgalmas főút zajától, de becsuktuk az ablakokat és a belső spalettákat, így nem igen hallatszott az utca zaja. Horkolás sem nagyon volt, igaz zömében nők voltunk a szobában, csak egy idősebb férfi, meg egy fiatal cseh srác volt kivétel.

Reggel gyorsan összekaptuk magunkat és ¾ hétkor már úton is voltunk. Mi nyitottuk az alberget, mi indultunk a házból elsőnek. Még éppen csak pirkadt. Rögtön egy erdős részen mentünk keresztül, meg is állapítottuk, otthon nem nagyon mernénk ilyen sötétben és ilyen helyeken sétafikálni.

Aztán persze gyorsan kivilágosodott, szép nap volt kilátásban. Én nagyon jól éreztem magam, nem éreztem fáradságot, a zsákot is könnyűnek éreztem és elég lendületes tempóba kezdtem. Jutka mondta is, csak menjek, ne várjam meg őt, ő ma már nem akar rohanni, nyugodt tempóban is elérünk Compostelába. Így én egy kicsit előrehúztam, nagyon élveztem az utat. Jutkát amúgy is érdemes volt nyugton hagyni, amíg meg nem itta az első kávéját és ma még nem volt kávézóhely. Szerettem időnként egyedül ballagni. Most is gondolatimba merültem. Ilyenkor mindig azon kaptam magam, hogy egy idő után folynak a könnyeim. Mi minden járt az eszemben, nehéz lenne megfogalmazni. Az is lehetett volna, hogy csupa vidám dologra gondolok és hangosan hahotázok magamnak, de az út rám nem ilyen hatással volt. Hányszor voltam gondolatban kilométereken keresztül szeretteimmel, gyerekeimmel, férjemmel, édesapámmal, testvéremmel. Az út magányában, templomok csendjében pedig újra és újra elsirattam drága édesanyámat, aki már közel 13 éve nincs az élők sorában.

Kb. 2 óra múlva értem egy bárhoz, bevártam Jutkát, csak pár perc előnyöm volt. Ittunk egy kávét, ettem is egy keveset a nálam lévő elemózsiából. Pihentünk egy kicsit és innen már együtt mentünk tovább, elég jókedvűen. Tudtuk nincs már messze Santiago. Többször leültünk egy rövidet pihenni, majd rendületlenül mentünk tovább. Egy napos padon üldögélve beszélgettünk, amikor egy magányos hölgy ballagott az úton, aki meghallva a beszédünket, szólt hozzánk: Csak nem magyarok vagytok? Megöleltük egymást, már rég elveszítettük magyar zarándoktársainkat, így nagyon megörültünk Julikának, a győri hölgynek. Ő egy rokonával vágott neki az útnak, korábban indultak SJPdP-ból, mint mi, de menet közben kiderült, nem tudnak együtt menni, oly sok mindenben különböztek egymástól, ezért elváltak útjaik és külön-külön mentek tovább. Kiderült, az a Zsuzsa, volt a társa, akivel pár napja reggel  az egyik panzióban együtt kávéztunk. Miután beazonosítottuk, hogy valóban arról a Zsuzsáról van szó, magunkról is elmondtuk a legfontosabbakat. Julika nagyon örült nekünk, már rég nem találkozott magyarokkal. Megbeszéltük, velünk tart Santiagoig. Mi pedig megállapítottuk Jutkával, milyen szerencsések vagyunk, köztünk nem volt semmi ellentét, nézeteltérés, nagyon jól megvoltunk együtt. Szinte szavak nélkül is értettük egymást.

Ezután már gyorsan telt az idő és gyorsan fogyott az út. Dél felé már elértük Santiago határát, egy órakor pedig már ott zokogtunk a Katadrális előtt. Megöleltük egymást, mint azt minden reggel tettük az utunk során és nem tudtunk csak annyit mondani: Itt vagyunk! Megcsináltuk! Hihetetlen!

Fáradtan, de boldogan a Katedrális előtt

Aztán gyorsan Telefonok és SMS-ek haza, fényképezkedés és elindultunk beszerezni a Compostelát, ami egy oklevél, igazolás arról, hogy megcsináltuk a Szent Jakab Zarándokutat.

Nagyon fáradtan, de valami hihetetlen érzéssel kerestük a zarándokirodát. Ismerősökkel is találkoztunk, először a 2 szlovák lánnyal, Olgával és Jankával, majd Mathiasszal a német fiúval. Örömmámorban úszva megöleltük egymást, gratuláltunk és további sok sikert kívántunk egymásnak.

Kicsit nehezen találtuk meg a zarándokirodát, de végül egy kis oda- vissza járkálással megleltük. Megkaptuk a Compostelát is. Jolika is velünk volt.

Miután heves érzelmeink egy kicsit csillapodtak, elindultunk szállást keresni. Kaptunk egy térképet, amin be volt jelölve a zarándokszálló, de egy kicsit messzinek tartottuk, nem akaródzott már sokat gyalogolni. Kinéztem egy „Alternatív olcsóbb szállás”-nak nevezett valamit a Katedrális közelében, amit szerencsésen meg is találtunk. Igaz, túl elegánsnak tűnt, de azért elmentünk a recepcióig. Hosszú elegáns folyosókon jutottunk oda. 75 euró lett volna egy 3 ágyas olcsóbb szoba. „Némi gondolkodás után” nemet mondtunk és elindultunk megkeresni az egyházi zarándokszállót. Nem is volt olyan messze, mint gondoltuk, de jó magasra kellett kapaszkodni. Seminario Major névre hallgató valami, hatalmas zárda- vagy kolostorféleség. A könyv szerint 177 ágyas, de szerintem biztosan több volt. A 99. és 100. ágy volt a miénk.

Szállásunk

A hatalmassága ellenére nagyon kulturált hely volt. Tágas szobák, egyszintes ágyak, zárható szekrények. Rengeteg WC, mosdó és zuhany. Elfoglaltuk a helyeinket, rendbe szedtük magunkat és indultunk vissza a városba, hiszen még jóformán semmit sem láttunk

Először is ettünk egyet, ismét egy kebabosnál, egy-egy vegetáriánus tálat. Majd bementünk a Katedrálisba. Megnéztük Szent Jakab sírját, megöleltük az oltár mögött álló szobrát és hallgattuk egy kicsit a fél nyolcas misét. A Katedrális pompája  és szépsége lenyűgöző volt, de szerintem mégsincs olyan szép, mint pl. a burgosi volt.

Majd sétálgattunk egy kicsit, nézegettük a boltokat és a kirakatokat. Nagyon nyüzsgő volt a város, rengeteg ember volt az utcán.

Jutka már nagyon fáradt volt, így már 10 előtt hazamentünk. Még Julikával beszélgettünk, míg egy pár ággyal odébb alvó francia meg nem kért, hogy maradjunk csendben.

Nehezen aludtam el. Nem tudtam feldolgozni a napot: Vége a zarándoklatnak!!!

Jutka, Jolika és én

A várva -várt helységnév tábla

2011.05.21.

Idézet egy sms-ből: …lelketekben feltöltekezve, jobb emberként tértek vissza szeretteitekhez…. 

Remélem így lesz!

Az éjszaka a tömegszálláson nem telt eseménytelenül. Fél 3 felé a szomszéd boxban egy spanyol társaság elkezdett hangoskodni. Úgy tűnt, az egyik részeg pasas leesett az ágyról, vagy rosszul volt, a többi meg iszonyatosan nevetett. Már az este is nagyon elevenek voltak, nagyon otthon érezték magukat. Sikerült elég gyorsan visszaaludnom és csak a reggeli mozgolódásra ébredtem fel. Hatkor elkezdtünk pakolni, fél hét után pár perccel már kész is voltunk az indulásra. Az alberggel szemben volt egy bár, Jutka kávézott egyet, így megint lett 7 óra, mire elindultunk.  Nem volt nagyon hideg a reggel, nem is voltak sokan az úton, de már összességében nagyon fáradtak voltunk, így elég nehezen ment a gyaloglás. Nekem különösen délelőtt.

Az emelkedők- lejtők jöttek megint szépen egymás után, 520 m emelkedés, 680 m ereszkedés. Nagyon izzadtunk megint. Kb. 2 óra múlva megálltunk reggelizni, mert már nagyon éhes voltam. Megettem minden tartalék elemózsiámat, a fáradságot is evéssel akartam csökkenteni.

Majd ballagtunk tovább. Kis falvak és tanyák végtelennek tűnő láncán haladtunk előre. Az éghajlat észrevehetően megváltozott, pálmák, citrom- és narancsfák tűntek fel a kertekben és egyre gyakrabban vezetett utunk dús eukaliptusz erdőkön keresztül. Fogytak a tehénlepényes kis falvak, de azért még volt tehén bőven.

Egy gyönyörű pálma mellett

Megjelentek az eukaliptusz erdők

Fél 12-re értünk Arzuába, egy nagyobb településre. Sok elegáns kávézó csábítgatott, az egyikben ittam egy kávét és vettem hozzá egy sütit is, ami rám nem nagyon volt jellemző. Jutka meg is kérdezte, mi van velem, talán beteg vagyok, hogy sütit vettem?  Egyébként keksz mindig volt nálam,  vészhelyzetre és ha édességet kívántam.

A kávé és süti, meg a kis pihenő után egész felélénkültem és az út hátralavő részét egész jól bírtam. Egész nap nem fájt a lábam, sikerült jól beragasztani az ujjam, ami nem mindig sikerült.

Középkori templom

Középkori híd

Arzua után 16 km-en nem volt zarándokszálló. Még egyszer megálltunk egy hosszabb pihenőre, majd még pár rövidebb útszéli pihenőt tartottunk és fél 5 felé megérkeztünk a szállóhoz. Alig páran voltak itt, pedig én végig azon izgultam, hogy ilyen közel a célhoz, biztosan gyorsan megtelnek a szállások. Nem esett volna jól, ha tovább kell menni.

Jó keskeny ágyak voltak, ismét én voltam felül, ezt általában bevállaltam, hagytam Jutkát az alsó ágyon. Fürdés után mostunk pár darabot és az izzadt ruháinkat is kiteregettük száradni. Volt egy erkély a szobán az utcára nézett, kihúztunk egy zsinórt, amit valamelyik nap szedtem össze , egy kukából lógott ki egy köteg. Azt számoltuk, most már nem kell többet mosni, kihúzzuk hazáig.

A konyha itt sem volt nagyon felszerelve, de volt egy nyomorúságos fazék, (otthon ilyet kidobnék, még kutyatálnak sem használnám)  és pár szedett-vedett tányér. Főztünk egy nagy adag levest, azt vágtuk be, más nem is nagyon kellett.

Az alberg közvetlenül a főút mellett volt, utcai szobát kaptunk, kegyetlenül zajos volt, pedig a hátsó szoba teljesen üres maradt. De egy élettelen hospitaler volt, nem is várhattunk tőle mást.

Barátaink, gyerekeink, akik figyelemmel kísérték az utunkat, sms-eket küldtek, tudták, közel a cél.

Valóban, holnap megérkezünk Santiagoba,  23 km-re voltunk a céltól. Egyre többet gondoltam szeretteimre, a mai napon különösen édesapámra. Remélem jól van. Biztosan nagyon fog nekem örülni, ha hazaérek és nagyon fog sírni. Meg persze én is.

2011.05.20.

 Holnapután Santiagoban leszünk!!!!

Az önkormányzati szállás kifejezetten jó volt. Végül 13-an lettünk a szobában, este még többen érkeztek, de még így is több üres ágy maradt. Nem volt nagy horkolás, nyugis, jó hely volt, annak ellenére, hogy este fél tízig füvet vágtak, reggel korán meg a közeli országúton a kamionok robogtak. Hat után nem sokkal keltünk és megint 7-kor indultunk.  Az olasz fiú meg sem moccant mellettünk, úgy aludt, mint a bunda, pedig azt mondta az este, korán akar indulni, mert be akarja hozni a sok lemaradását.

Nagy köd volt és elég hűvös. Pár kilométerre volt egy nyitva levő bár, Jutka ott kávézott egyet. Biztosan nagyon szép lehetett a táj, de 10 óráig csak a ködöt láttuk.

Sűrű ködben indultunk

11 óra előtt nem sokkal megláttunk egy nagy étterem-szállót, ott ettünk 1-1 tojásos szendvicset és ittunk 1-1- kávét. Finom és jó nagy volt a szendó, felét eltettem későbbre.

Szép helyeken ballagtunk, folyamatosan le-fel. A könyv szerint 380 m emelkedés és 600 m ereszkedés jutott a mai napra. Először aszfalt utakon, majd erdei és földutakon ballagtunk.  Az idő nagyon kellemes lett, de már a reggeli ködben úgy megizzadtunk, hogy mindenünk csupa víz volt, ezért amikor megálltunk, fáztunk.  Megjelentek az eukaliptusz erdők, nagyon érdekesek.

A kis falvakban még mindig az állattartás dominál, rengeteg volt az istálló, a tehén és a tehénlepény is. Alig találkoztunk ismerőssel, de mindenki és mindenhol barátságosan köszönt.

Romos épületek

A falvakban még mindig az állattartás jellemző

Jutka továbbra is sokat morgott, igyekeznem kellett, nehogy rám is rám ragadjon. Egyre kevesebbet beszéltünk, nagyon fáradtak voltunk és egyre gyakrabban jártak a gondolataink otthon.

Melidebe érkezve, az alberget is megtaláltuk. Ez egy 130 személyes, hatalmas tömegszállás volt. Sajnos a konyha itt sem volt felszerelve, ugyanúgy, mint az előző galíciai XH szállásokon. A szép konyha megvolt, de nem voltak edények. Szerencsére volt bolt a közelben, ismét egy szupermarket. Bevásároltunk és jól bevacsoráztunk.

Este István, a magyar zarándoktársunk küldött SMS-t, megérkezett Santiágoba. Holnapután mi is ott leszünk!

Köves út

Kétoldalas kőkereszt az erdőben a 17. sz-ból- egyik oldalán Krisztus a kereszten, a másik oldalán Szűz Mária.

Galíciára jellemző magtár  a "horreo"

Múlt és jelen, egymással szemben

2011. 05. 19.

Ma 100 km-en belül kerültünk. Három nap múlva Santiago de Compostellaban leszünk. Hihetetlen!!!!

Az éjszaka nagyon jól aludtam a fehér ágyneműs normál méretű ágyban. Igazán kipihentnek éreztem magam. Jutka ébresztett, majdnem fél hét volt. Hálótársaink még aludtak.  Gyorsan összekaptuk magunkat és fél óra múlva már indultunk is. Furcsának találtuk, hogy a vendéglő még nem volt nyitva, így Jutka még egy kávét sem tudott inni. Ennek én sem nagyon örültem, mert az első kávéig Jutka igencsak morgolódós kedvében volt. Nem egész 1 km-re megtaláltuk azt az önkormányzati szállást, amit tegnap kerestünk. Az volt a vicces, hogy a privát szálláson kérdeztük, hol van az önkormányzati, de nem voltak hajlandóak megmondani, azt magyarázta a recepciós, itt ez a szállás van. Nyilván, nekik ez volt az érdekük. Üzenem az útra készülőknek: Barbadaloban át kell menni a falun és jóval a kanyaron túl található az XH alberg, nem feltétlenül kell megállni a privát szállásnál, ahol a 9 eurós emeletes ágyas szoba pedig egy kész tömegnyomornak látszott, megnéztük kívülről. Viszont a miénk egész jó volt, csak egy kicsit drága.

A mai napot egész jól bírtam, biztosan számított, hogy az éjjel kipihentem és kialudtam  magam. Gyönyörű tájakon bandukoltunk, leszámítva a marhalepényeket, amik az utakat borították és az istállókkal járó tehénszagot (bűzt). Sok kis falun mentunk keresztül, ahol csak néhány ház volt, pár lakó és a tehenek. Azt beszélgettük, itt vajon nem fizettek a gazdáknak, hogy vágják le a teheneiket?

Nem válogatták, hova potyogtatnak

Szembeforgalom

Jutka reggeli kávéját beszerezni, a legelső adódó alkalommal betértünk egy kis falusa panzióba. Kívülről nem is nagyon látszott, milyen elegáns belülről. 8-10 nem túl fiatal hölgy ült ott, reggeliztek. Látszott rajtuk, finom emberek. Az egyik hallva a beszédünket,. Megszólalt magyarul. Zsuzsa svájci- francia határon él, tőlünk kicsit idősebb lehetett, kifogástalanul beszélt magyarul. Elmondta, ő is Saint Jean Piet de Portból indult, korábban, mint mi, napi 15 km-t tesz csak meg. Nem akarja magát túlhajtani, lassan megy, élvezni akarja az utat és gyakran alszik panziókban. Itt 25 eurót fizetett. Még egy kicsit beszélgettünk, majd együtt indultunk tovább, de Zsuzsa hamar lemaradt. Még egyszer találkoztunk vele a következő kávézós helyünkön, mi már indultunk, amikor ő odaért.

Több nap után ismét magyar zarándok társaságában

Több nap után ismét ittam kávét, egy hatalmas adag tejeskávét, volt, vagy fél liter.

Izzadtunk rendesen egész nap.

Portomarinban szédítő volt a hídról nézni az elpusztult város maradványait.

Portomarin

A délután nagyon fárasztó volt. Több, mint 2 óra hosszáig nem volt egyetlen falu sem. Egy elhagyatott ház kertjében megláttunk egy kő asztalt padokkal, szinte lerogytunk, olyan fáradtak voltunk. Én ettem egy kicsit, Jutka elnyúlva pihent. Kb. fél óra múlva egy bárhoz érkeztünk, ott meg Jutka evett, én csak pihentem.

Egy kis pihenő

Háromnegyed ötre értünk Hospital de Cruzba. Megtaláltuk az önkormányzati alberget. Nagyon jó, csak 5 euró. 30 fekhely (15 emeletes ágy), szép, tiszta, tágas. Mikor megérkeztünk, csak négyen voltak rajtunk kívül. Bőven válogathattunk a fekhelyek között.  7 óráig még 2 nő érkezett, gondoltuk ennyien is maradunk, mert késő este már nem nagyon szokott jönni senki.

Zuhanyoztunk, mostunk, vacsoráztunk. Végre megettem a salátát, amit már 2 napja cipelek. Megint rázott a hideg, mint mindig, ezért bebújtam az ágyba, ott írtam a naplómat és terveztem a másnapi utat.

100 km-en belülre kerültünk. 3 nap múlva Santiagoban leszünk. Még mindig HIHETETLEN!!!

A 100-as kilométerkő

Este későn még páran mégis érkeztek. A mellettem levő ágyra egy olasz fiú telepedett le. Nagyon fáradt volt, alig bírt mozogni. Elmondta, eredetileg 40 km-eket tervezett naponta, de a lábai nem bírták. A sípcsontnál begyulladtak az inak és annyira fájtak, hogy csak napi 20 km-eket tud menni, azt is nehezen. Ja és még egy érdekesség. Ő személyi edző és amikor megtudta, magyarok vagyunk, elmondta Csicsolina személyi edzője is volt.  Világhírű magyarok!!!!

Képek a 28. napról

2011.05.18.

Mire megérkeztünk Barbadeloba már nagyon-nagyon fáradt voltam. Még vacsorázni sem volt erőm, pedig volt bőven elemózsia a hátizsákomban. Honvágyam volt, arra gondoltam, jó lenne otthon lenni. De már csak 4 nap volt hátra a gyaloglásból.

A különös hangulatú szálláson nagyon jól aludtam. Főleg fiatalok és nők voltak velünk a szobában, egész csöndes, nyugodt csapat volt.

Reggel 6 után nem sokkal ébredtünk, a szobában még mindenki aludt. Szokás szerint 7 órakor tudtunk elindulni. Az útikönyv azt írta, túl vagyunk a megpróbáltatásokon, ahhoz képest ez a nap is elég kemény volt. Az utunk rögtön egy emelkedővel kezdődött. Fél óra múlva már megint folyt a víz rólunk. Az idő először nagyon szép volt, majd belementünk egy felhős részbe, a tájból semmit sem láttunk. A felhők fölé kerülve ismét gyönyörű látvány tárult elénk. Lélegzetelállító helyeken bandukoltunk. Fantasztikusak voltak az ún. „pasadoiros”, a patakokon való átkelésre szolgáló kőlapok és a „corredoiros”, a keskeny árokút.  A marhalepényekkel teli kis falvak kevésbé voltak vonzóak, de valósszínű, Galíciához ez is hozzátartozik.

A ködös Galícia

Egy kis esőt is kifogtunk, de nem volt vészes, ismét csak a zsák esővédőjét húztam fel, esőköpenyt nem vettem, úgy is csupa víz voltam az izzadságtól. A két szlovák lány, Olga és Janka előztek le bennünket, elköszöntünk egymástól, mondták, tovább akarnak menni, mint mi terveztük.

Olgával és Jankával

Sarria volt az egyedüli nagyobb település. Itt egy kicsit pihentünk és mentünk is tovább. Innen 4 km-re ígértek egy állami szállást, de azt sajnos nem találtuk meg.  Ez Barbadeloban lett volna, ahol csak egy privát szállást találtunk. Megkérdeztük milyen szobáik vannak és mennyiért. 9 euróért volt emeletes ágyas szobájuk. Gondoltuk, mindenképpen megkeressük az államit, nekünk az is jó lesz, az 5 euró szokott lenni. De már kiértünk a faluból, az albergnek híre- nyoma sem volt. Visszaballagtunk az előző magán szállásra, de akkor meg közölték, csak 15 eurós helyet tudnak adni egy 4 ágyas szobában. Nem volt mit tenni, nem kockáztathattunk tovább. A következő szállást 2 órányira jelölték, kevés hellyel. Nagyon fáradtak voltunk, így kivettük ezt a 15 eurósat. Végül is nem bántuk meg, nagyon szép volt, mint egy panzió. Kényelmes ágyak voltak, nem emeletesek, rendes ágynemű, törülköző volt. Rendbe raktuk magunkat és lefeküdtünk. Először, mióta úton vagyunk, délután elaludtam. Közben megérkeztek a hálótársaink, egy osztrák pár, a Bodensee mellől. Már jó ideje találkozgattunk az úton, ismerősként üdvözöltük egymást. Ők zuhanyoztak, majd levonultak az étterembe, mi meg aludtunk. Nem sokat zavartuk egymást. Közben hatalmas zápor is volt, de utána kellemes idő lett.

Végig az ágyban voltam, nagyon-nagyon fáradtan. Még vacsorázni sem volt erőm, pedig volt bőven elemózsia a hátizsákomban. Honvágyam volt, arra gondoltam, jó lenne otthon lenni. De már csak 4 nap volt hátra a gyaloglásból.

A 15 eurós szállás

Ez is Galícia

2011.05.17.

Az utolsó nagyon nehéz terepet tettük meg a mai nap. Borzasztóan elfáradtunk. Galíciában jártunk, 142 km a hátralévő táv. Csak menni kellett rendületlenül. Már úgy néztem ki, mint egy aratómunkás.

Az éjszaka most sem volt eseménytelen. Sokan voltunk egy szobában, lehetett is számítani valami attrakcióra.  Este az istentisztelet után, kb. 9 órakor lefeküdtünk, lámpaoltás is viszonylag korán volt. Egy fiatal spanyol lány iszonyatosan köhögött. Már attól lehetett tartani, fulladási rohama lesz. Felkeltem, a sötétben mentem a köhögés felé, úgy találtam oda az ágyához. Kérdeztem, van-e gyógyszere, mondta, igen. Adtam neki pár szem negrót, mondtam, eukaliptusz-mentol, nagyon megköszönte. De csak köhögött tovább. Horkolás is volt rendesen, de a köhögés rosszabb volt.

Reggel 6-kor keltünk. A konyhában lehetett kávét és teát is inni. Éltünk a lehetőséggel majd nekivágtunk az útnak, amiről azt mondták, az utolsó nagyon nehéz terep. O Cebreiroig erős kapaszkodó volt felfelé. Ott időztünk egy kicsit, bár hideg és köd volt, de a Coelho könyvből is ismert helyet nagy izgalommal vártuk. Ez tulajdonképpen egy múzeumfalu, az egyik legrégebbi zarándok-menedékhely a Jakab út mentén. Már a 9. században is segítették itt a zarándokokat. Megnéztük a templomot, ahol kis üvegfiolában van kiállítva a hús és vér, amivé az ostya és a misebor vált, egy legenda szerint. Körbejártuk a régióra jellemző kelta eredetű pallozákat, amelyek ovális alapú zömök kőházak, mélyre ereszkedő nádtetőkkel. Ilyen házakban emberek és állatok éltek, egészen 1960-as évek végéig.

A palloza

O Cebreiro - látkép (Coelho azt kérte, itt szórják szét hamvait)

O Cebreiro után még egy kicsit emelkedett az út, majd röviden le, majd ismét fel, végül az út utolsó harmada pedig meredeken ereszkedett. A végére már nagyon elfáradtunk. Útközben több olyan alkalmi vándorral is találkoztunk, akik taxival jöttek O Cebreiroig, egy darabon, gyalogoltak, pici hátizsákokkal, amelyekre gondosan kiakasztották a Camino jelképét a fésűkagylót, majd néhány kilométerrel távolabb, ismét taxi várta őket. Nagyon büszkék voltunk magunkra, hogy mi már több,  mint 600 km-es gyaloglást tudhatunk magunk mögött.

San Roque hágó, a bronz zarándok a kalapját szorítva áll a szélben, mi meg pihenünk

Napközben megint kifogytunk az ennivalónkból, ezért egy tehénszagú kis falu vendéglőjében megebédeltünk. Megbeszéltük a vendéglőssel, hogy hamburger fasírtot süt nekünk, hasábburgonyával és sok salátával, 5.5 euróért. Erre elénk tett egy kis adagot, pár szem krumpli és két karika paradicsom volt a húshoz, ami nagyon picire összesült. Nagyon mérgesek voltunk, szóltam is neki, valamit még adjon hozzá. Erre adott hozzá még egy szelet sajtot és egy darab bagettet. De nem volt nagy eresztés így sem.

Általában én terveztem meg az útvonalat, a napi szakaszokat is én terjesztettem Jutka elé és a szálláshelyeket is általában én választottam ki. Persze mindenben egyeztettem vele. Ezen a napon már annyira fáradt voltam, hogy mondtam Jutkának, amelyik szállást ő jónak fogja találni, ott maradunk. Aztán mégsem így lett. Tricastellába érve, a város elején volt egy szállás, ami a galíciai körzeti kormányzat kezelésében áll. ( Jele: XH. Galíciában ezek a legegyszerűbb, legolcsóbb, de elég jó szállások) Jutka megérdeklődte, van-e hely, még volt. Mondtam, nézzük meg először, mielőtt fizetnénk. Kis négyágyas (2 emeletes ágyas) boxok voltak, és ahol mi kaptunk volna helyet, már 2 férfi volt az alsó ágyakon. Jutka azt mondta, jó lesz, csak már vízszintesbe vághassuk magunkat, de én megmakacsoltam magam és azt mondtam, nem akarok itt maradni, pedig előzőleg rábíztam a döntést. Kicsit nehezen, de ballagtunk tovább. Reméltük, majd csak akad valami hely még. Több helyre is bementünk, de 9 eurót kértek, amit kicsit sokalltunk. Végül találtunk egy alberget 7 euróért. Különleges szállás volt. Volt valami vallási sugallata is. A földszinti társalgóban régi egyházi ereklyék és régi papi palástok voltak a falakon. Az emelet is nagyon régies volt, durva fa padló, vastag régi gerendák. De az internet ingyen volt. Egymás fölött kaptunk ágyakat.

Elmentünk egy élelmiszerboltba vásárolni, megint vettem egy csomó mindent, másnap cipelhettem. Vacsorára egy húsgombóc konzervet vettünk, azt feleztük meg, bagettel nagyon finom volt. Németekkel együtt vacsoráztunk, egy férfi főzött valami lecsó félét, minket is megkínált, mi meg a konzervből adtunk neki.

Jutkának valahogy eszébe jutott, hogy amikor fizettünk a szállásért, ő 10 eurót adott és nem kapta vissza a 3 eurót. Erre nagyon pontosan emlékezett. Már órák teltek el, hogy bejelentkeztünk, őrült ötletnek tűnt, ilyenkor reklamálni. Mivel a hospitaler tudott németül, elmondtam neki, milyen problémánk van. Egy pillanatig nem vitatkozott, visszaadta a 3 eurót. Vagy tudta, vagy nem számított neki ekkora összeg. Mindenesetre nekünk nagyon jól esett.

Útközben a több, mint 100 éves gesztenyefa előtt

2011.05.16.

Nagyon nehéz és fárasztó terep után óriási élmény volt megérkezni a 916 m magasan levő 31 lakosú La Fababa. A templom mellett volt a zarándokszálló, amit egy német egyesület tart fenn. Este ökumenikus nemzetközi istentisztelet volt, ahol egy ferences pap tartotta a ceremóniát.  Nagyon megható volt, megmosták a zarándokok lábát, egy nagy égő gyertyát adtak körbe, és mindenkinek egy kívánságot kellett elmondani. Majd mindenki a saját nyelvén elmondta a Miatyánkot, végül megáldott minket a pap. Még a férfiak is törölgették a könnyeiket rendesen. Nagyon megható és felemelő érzés volt.

Végre kialudtam magam az éjszaka. Nem volt nagy horkolás, pedig 16-an voltunk a nagy tágas tetőtéri helységben. Egész éjjel nyitva volt az ablak, a közeli patak zubogása behallatszott, de nem volt zavaró, inkább kellemes. Hajnal felé már kicsit fáztam, magamra húztam egy plédet és aludtam 6 óráig. Akkor szóltam Jutkának is, ébredjünk. Még minden nagyon nyugis volt. A mosdóban sem volt tülekedés, még a nethez is volt időm leülni. Mivel itt ingyen internet volt, több levelet is írtam az előző este, reméltem, kaptam válaszokat. Úgy is volt. Az otthoni dolgokról is hosszabb híreket kaptam, nagyon örültem.

Fél hétkor levonultunk a szobából és akár indulhattunk is volna. Láttam bőséges büféreggeli van 2 euróért. Bár előző este be kellett volna jelentkezni, de így sem volt különösebb gond. Fizettem és nekifogtam enni, ezt a kedvező kínálatot nem volt szabad kihagyni. Alaposan bereggeliztem: 1 csésze tejes kávét, 2 pohár gyümölcslevet, két szelet pirítóst vajjal ill. lekvárral, 1 csésze tejet, pár darab kekszet, egy kis sütit pedig eltettem útra. Hát ez nagyon megérte. Ezt a szállást minden készülő zarándoknak csak ajánlani tudom, az egyik legjobb hely volt és ha a reggelit is beleszámítom 10 euró. (Albergue de la Piedra, a település végén)

Ezen a napon is gyönyörű tájakon jártunk és nagyon szép időnk volt. Nem győztük kapkodni a fejünket, lenyűgözőek voltak a magas hegyek. Az út mellett, nem messze az autópályától ballagunk, de nem volt zavaró. A táj szépsége elvonta a figyelmet az autók zajától. Nem volt túl nehéz a terep, csak menni kellett, mint mindig.

A zarándokút az autópálya közelében vezetett

20 km után kezdett meredeken emelkedni az út, először aszfalton, majd köves erdei úton.

Az utolsó kilométerek már nagyon nehezek voltak

Nagyon nehéz volt, de fantasztikus. Mindenem csupa víz lett az izzadságtól, a vége felé már 10-15 méterenként meg kellett állni, de óriási élmény volt megérkezni a 916 m magasan levő 31 lakosú kis hegyi faluba, La Fababa. A templom mellett volt a zarándokszálló. A német Ultreya közösség üzemeltetésében működő szálló egész jó volt. 17x2=34 ágy volt egy nagy térségben, de vannak elválasztó falak. Sikerült alulra helyet szereznünk. Sok német szállt meg itt, 2 német hölgy a hospitaler.

Jutka akart valami rendeset enni, ezért elmentünk a falu bárjába. Én meg a szálló konyhájában vacsoráztam. Még volt egy otthoni levesem, azt főztem meg és szárazat ettem. Főztem teát, 2 csészével is megittam, nagyon jól esett. Majd pihentünk egyet. Kicsit később kiültem a ház elé, írtam a naplómat és vártuk az esti zarándokmisét, azt ígérték, megmossák a zarándokok lábát.

A németek által működtetett zarándokszálló előtt

Közben két fiatal lány érkezett, kedvesen invitáltuk őket a fölöttünk levő ágyakra. Gondoltuk, ők talán nem horkolnak nagyon. Oda is pakoltak. Angolul köszöntek, nem is nagyon foglalkoztam velük, egymás között elég halkan beszélgettek. Egyszer csak Jutka kérdezi tőlem, a TAK nem szlovákul van, mert a lányok valami ilyesmit mondtak. Erre én is elkezdtem fülelni és valóban a lányok szlovákul beszéltek. Szóltam hozzájuk én is szlovákul, amin igencsak elcsodálkoztak. Mondták, még nem találkoztak az úton olyan valakivel, aki tudott volna szlovákul. Janka és Olga Pozsonyból ill. Nyitráról voltak, barátnők és munkatársak. Ők voltak csak szlovákok, akikkel találkoztunk.

Az este megvolt a templomi ceremónia. Autóval megérkezett két ferences pap, az egyik rögtön elkezdett harangozni, a szálló melletti kis templomban. Jó páran, kb. 25-30-an összegyűltünk a templomban. Mindenféle nemzetiség, sokan voltak németek. Először elmondta a pap, hogy ez egy ökumenikus nemzetközi istentisztelet lesz. Beszélt valamit, de mivel mindent spanyolul mondott, nem értettünk semmit. Majd meggyújtott egy nagy gyertyát, körbeadta és akinél éppen volt, egy kívánságát lehetett elmondani. Majd jött a lábmosás, sajnos csak 5 embernek mosták meg a lábát. Ezután körbeálltunk az oltár előtt, megáldott minket a pap és mindenki a saját nyelvén elmondta a Miatyánkot. aztán jött a körbe ölelkezés. Hát megint csak sírtam rendesen, de még a férfiak is könnyeztek. Ki tudja milyen terheik vannak az embereknek, kinek mi nyomja a szívét, lelkét.

A ferences pap harangszóval hívott a nemzetközi ökumenikus istentiszteletre

Meghökkentő lepusztult épületek

 2011.05.15.

Átléptük a 600 km-t, már csak 192 van hátra.

Mielőtt a mai napról írnék, még az éjszakát kell megemlítenem. Borzasztó volt. Nem elég, hogy egy lepra szállásunk volt, nem lehetett aludni a horkolóktól. Ponferradaban csak 1 egyházi zarándokszállás volt, így nem volt választásunk, oda kellett menni. Sajnos, nagyon sokan innen indulnak az útra, csak az utolsó 200 km teszik meg, és már az útikönyv is figyelmeztetett rá, a szállás gyorsan megtelik. Gondolom az innen indulók már megtöltötték a rendesebb szobákat, minket " FÁRADT VÁNDOROKAT" az alagsorba tereltek. Közel 50 ágy, sűrűn egymás mellett, ronda falak, ronda talaj, sötét, szóval elkeserítő volt. Jutka morgott is rendesen, én csak pityeregtem egy kicsit. Szerencsére volt rendes zuhany, meleg víz, és az udvar is nagyon szép volt. Elmentünk bevásárolni egy nagy élelmiszerüzletbe, jól bevacsiztunk és lefeküdtünk. Itt voltak először olyan ágyak, hogy nem volt rajtuk lepedő, csak valami műanyagos matracborító. Már ez is eléggé visszataszító volt.

Rövidesen hallani lehetett, hogy lesz itt horkolás rendesen, de bedugtam a füleimet és próbáltam elaludni. Tíz után a villanyt is lekapcsolták. Fél 11 után jött a hospitaler és hozott meg pár embert az üres ágyakra, így fölém és Judit fölé  is. Ők elég gyorsan bevackoltak , azt hittem, most már tudunk aludni, erre a Judit fölött alvó olyan éktelen horkolásba kezdett, hogy valami észbontó volt. Mindenhonnan cuppogtak neki a fiatalabb hálótársaink. Én felálltam és megráztam, de az is csak rövid ideig segített. Jutka próbálta alulról lökdösni, rángatta a matracát és párszor a papucsával is felcsapott. Akkor meg a röhögéstől alig bírtunk magunkkal. Valahogyan aztán mégiscsak elaludtunk, a horkolós meg reggel 5-kor úgy húzott el, hogy porát sem láttuk.

Mi is felkeltünk 6-kor, összepakoltunk és hétkor már nyomtuk is a kilométereket. Nem volt túl nehéz a terep, az időjárás is egész jó volt. Reggel hideg, aztán meg elviselhető meleg. Sok volt a település, szép a táj, szóval egész jó volt. Cseresznyefák szegélyezték az utunkat, rávetettük magunkat a már éppen pirosodó szemekre, alig bírtuk abbahagyni, olyan finom volt.Még a kedvünk is rögtön jobb lett 1-1- ilyen akciótól.

Mindkettőnket nagyon nyomasztott az éjszakai lepra szállás, ezért elhatároztuk, hogy csak jó helyen fogunk aludni. Villafrancaban 3 zarándokszálló volt, a harmadik, a település végén nagyon jónak ígérkezett. Hát nem is csalódtunk. 8 euro, de gyönyörű. 16-an voltunk 1 szobában, itt is lehet horkolós, de legalább az érzés jó. Három órára már le is zuhiztunk. Ja, és nem kellett fizetni a netér.

Képek a 24. napról

Villafranca del Bierzo - városnézés

2011.05.14.

A mai nap fantasztikus volt. Ismét hegyekben járunk, 1500 m magasról ereszkedtünk 1150 m-t. Hihetetlen még mindig az egész. Ma voltunk a Vaskeresztnél. Leraktuk a nemzetiszínű szalaggal átkötött követ, elmondtuk az imát és én a Himnuszt is elénekeltem. Hát nyeldestem rendesen a könnyeimet.

A szuper szálláson borzasztó volt az éjszaka, lehetetlen volt az alvás. Pedig szép volt a környezet, jó volt az ágy, de Jutka fölött egy dagadt spanyol pasi aludt, aki úgy horkolt, mintha fizették volna érte. Nem csak horkolt, de kiabált is álmában. Úgy dobálta magát, majd leszakadt az ágy. Fölöttem egy szőke, bagós nő aludt, ő is fújta rendesen. Nagyon fáradtan ébredtem. Hat órakor már az egész szoba fent volt, hiszen a horkolósoktól más sem tudott rendesen aludni. Mindenki igyekezett elhúzni, csak a horkolós aludt fél hétig. Szerintem, tudta ő, hogy horkol, gondolta, jobb elkerülni a többieket!

Kint esett az eső, a ködtől látni sem lehetett. Lassan készülődtünk, nem nagy kedvvel indultunk az esős, ködös hegyi terepnek. Kivételesen indulás előtt jól bereggeliztem, megettem a tegnapi tojásos kenyér maradékot és főztem egy teát is. Még egy kávét is ittam, féltem, hogy bírom a napot a nem alvás miatt. Majdnem utolsónak, fél nyolckor indultunk. Érdemes volt várni, mert az eső már nem esett, de továbbra is hideg párás volt a levegő és sűrű volt a köd.

Sűrű ködben indultunk

Jó félórás kaptatás után elértünk a Vaskereszthez „Ferro de Cruz”.  Ez is egy nevezetes állomása a Caminonak. A Jakab út mentén a legszerényebb, de talán a legmegkapóbb hely. Egy nagy kőhalmon a magasba mered egy hosszú, vékony nyárfaoszlop, amelyen a vaskereszt található. Évszázadok óta a zarándokok egy követ helyeznek el itt a keresztnél. A követ mindenkinek otthonról kell magával hoznia, nem szabad a közelben felvenni.

A Vaskereszt

A "Kövünk " a Vaskeresztnél

Mi is hoztuk otthonról a követ, ráírtuk a nevünket, a dátumot és azt, hogy Székesfehérvár. Átkötöttük egy nemzeti színű szalaggal és egy már ott lévő magyar zászló mellé tettük. Elmondtuk az imát: „ Uram, az igyekezetem szimbóluma a zarándokúton legyen ez a kő, amelyet a Megváltó keresztjének lábához teszek, amely cselekedetem egyszer majd, amikor az életem tetteit elbírálod, a mérlegnek azt a serpenyőjét fogja mélyebbre süllyeszteni, amelyben a jótettek lesznek. Legyen így!”

A leírások szerint ez a rituálé jelenti a zarándokok lelki terheinek elhagyását. Az ima után én még a himnuszt is elénekeltem, kicsit rekedten és a könnyeimet nyeldesve. Kimondhatatlan érzés volt! A nagy ködben még csináltunk 1-2 képet, majd indultunk tovább.

Nagyon vártuk a következő települést, az 1458 m magasan levő Manjarint, ahol az útikönyv szerint 1 ház és 1 lakos van csak a valamikor szebb időket megélt faluban. Az egyetlen átlagos lakott házban zarándokszálló is működik, de nincs vízvezeték, a WC pottyantós…. Tulajdonképpen mint egy cigányputri, úgy nézett ki, de hangulata az valóban volt. Az udvaron terített asztal volt, kávé, tea, süti, keksz és mindez adományért. Mindenféle csecsebecséket venni is lehetett.

Manjarin

Egy darabig még felfelé kapaszkodtunk 1531 m-ig, majd megkezdődött az erős ereszkedés. Órákon át csak lefelé haladtunk. A meredek, köves úton botok nélkül szinte lehetetlen lett volna talpon maradni. Sokszor vízátfolyásokra rakott köveken lépkedtünk. A térdem eddig nagyon jól bírta, de ez a hosszú lefelé út már eléggé megterhelő volt, elkezdett fájni.

Órákon keresztül csak lefelé

Mindenütt kövek

A következő falu több mint 3 óra után volt. Addig alig láttunk valamit a ködtől. Ahogy haladtunk lefelé, egyre ritkult a köd, már a tájban is gyönyörködhettünk. Csodálatos hegyek vettek körül bennünket, alig tudtunk betelni a látvánnyal.

A napi végállomásunk előtti utolsó településen Molinasecaban a híd előtt pihentünk egy jót, megszellőztettük a lábainkat is, majd indultunk tovább. Akkorra már nagyon meleg lett, így nagyon fáradtan 16 óra körül érkeztünk meg a szállásra.

Nagyon csalódottak voltunk, az alagsorban kaptunk helyet, egy hatalmas ronda helységben, ahol 50 ágy volt. Még lepedő sem volt a matracokon, ez volt az egyetlen ilyen hely. Úgy láttuk az emeleten szép szobáik is vannak, csak már minden tele volt. Elég mérgesek is voltunk, Jutka káromkodott ezerrel, én csak sírdogáltam egy kicsit.

Fürdés után elmentünk vásárolni egy Supermercadoba. Megint több napra való cuccot vettünk, majd cipelhetjük!  Jutka már csak morgolódott, mert éhes volt és fáradt. Vettem egy csicseriborsó főzelék konzervet, nem volt egész 1 euro. A konyhában megmelegítettem, nagyon finom volt és  teljesen jól laktam vele.

Elhatároztam, nem hagyom, hogy a csúnya szállás elrontsa a kedvemet. Vacsi után kiültünk egy kicsit az udvarra, még szépen sütött a nap. Jutka korán lefeküdt, én még beültem egy kicsit az udvar végén lévő kis kápolnába. Majd beszedtem a kiteregetett ruhákat és én is lefeküdtem.

A szállás melletti kis kápolna

2011.05.13.

Vége a sík területnek, ismét hegyek vannak előttünk. Foncebadon egy kihalt falu 1439 m magasan, mint egy kísértettelepülés. Csupa rom és 3 szálláshely. Egy szuper privát szálláson kaptunk helyet.

Az éjszaka jól telt, csak öten aludtunk a szálláshelyen, ketten voltunk nők. Reggel nem sokkal 6 óra után felébredtünk és mivel a szobatársaink még az este elmondták, hogy nem szeretnének korán kelni, kihurcolkodtunk az előtérbe, összepakoltunk és 7-kor már úton is voltunk. Elég hideg volt, de hát még a Nap sem kelt fel.

Santa Catalina volt az első falu egy órányi  járásra, ott kávéztunk egyet egy kellemes bárban. A falu elején, a helységnév táblánál egy idősebb úr köszöntött minket, figyelmünkbe ajánlotta, a faluban a második bár az övé , így oda mentünk. El is mondtam, ill. mutogattam a fiának, aki a pincér volt, hogy a papa küldött minket. Jót nevetett, megértette, legalábbis úgy gondoltam. Szerintem Activityben magas szintre képeztem magam. Szükség is volt rá, mert a spanyol csak spanyolul tud!!! A bárban finom kávét ittunk, majd mentünk tovább. Elég gyakran tartottunk pihenőt.

Dél felé értünk Rabanalba, valamit venni akartunk. Tudtuk, később már nem lesz bolt, indulunk fel a hegyre.

Ismét hegyek a láthatáron

Jutka inkább evett volna valamit, ezért bementünk az egyik Alberg bárjába, ahol Jutka egy salátás tálat rendelt. Akkora adagot hoztak neki, hogy leesett az álunk. Felére beneveztem, nagyon finom volt.

A salátástál- testvériesen megosztottuk

Közben érkezett egy svájci kirándulócsoport, busszal mentek Santiagoba. Gyorsan kiderült, hogy magyarok vagyunk. Megcsodálták először a hatalmas salátás tálat, sorra rendeltek ők is. Néhányan szóba elegyedtek velünk, tudtak németül és volt köztük egy magyar hazánkfia , vagyis lánya is. Úgy megcsodáltak minket, főleg a hátizsákjainkat, mintha még nem láttak volna zarándokokat. Sorra fényképeztek bennünket a „magyar lányokat”. Éppen tele volt aggatva a hátizsákunk száradó ruhákkal, jól nézhettünk ki.

Rabanal után csodálatos lett a táj. A meredek emelkedőt is egész jól bírtam. A látvány és a gyönyörű virágok kárpótoltak az elmúlt napok sivárságáért. Izzadtunk alaposan, de nagyon jó volt. Ismét hegyek!!!

A napsütés után ismét beborult, de már bent voltunk a végállomásunkon, amikor elkezdett esni az eső. Nem is vettem esőköpenyt, csak a zsákvédőt húztam fel.

 A németek és osztrákok által működtetett egyházi szállást néztem ki éjszakára, gondoltam, csak jó lehet. Be is álltam a sorba és már éppen azon kezdtem izgulni, vajon jut-e hely, amikor Jutka azt mondta, a spanyolok kint azt beszélik, itt van pár méterre egy privát szállás, ők oda mennek, menjünk mi is. Hát ez volt az eddigi legjobb döntés. Jutka megérzései nagyon jók voltak.  Egy gyönyörű új épületben 20 ágyas szobák voltak, szép fürdő, konyha, a társalgóban fűtés a kandallóban. Még sikerült alsó ágyakat kapni. Alig érkeztünk meg, elkezdett szakadni az eső, még jég is volt. De nem számított, hiszen már volt fedél a fejünk felett. Az eső gyorsan elállt, a teraszról csodás panoráma tárult elénk.

Elmentünk a falu bárjába, mert az úton nem tudtunk tartós élelmiszert venni. Lehetett volna zarándokmenüt rendelni, de arra még várni kellett volna. Tortillás szendvicset kértünk, két kenyér között rántottát kaptunk. Jót nevettünk, mert kihozott a pincér egy adagot, amire azt gondoltuk, hogy kettőnké. Aztán hozta a második adagot is. Így már jobban nézett ki. Nem is bírtuk megenni, legalább maradt másnapra is.

Délután öt órától kiürült a ház, mindenki ment vacsorázni a bárba. A kandallós társalgóban üldögéltünk, Jutka én, meg a tulaj. Nagyképernyős TV ment, a kandallóban égett a tűz, kellemes meleg volt. Száradtak a ruhák. Sajnos nem volt net, már napok óta nem tudtam hírt adni magamról.

Teát főztünk a konyhában és a hűtőben találtam tejet, ittam két bögrével, nagyon jól esett.

A szobánk Foncebadonban

és az ágyam minden vagyonommal

Foncebadon - a kisértettelepülés

2011.05.12.

Minden magyar elfogyott mellőlünk. Ernő hazament, István és Gabi előrevágtáztak, őket szorítja az idő, Péter meg valahol mögöttünk lehet kicsivel. De az is lehet, hogy előbbre került ő is.

Reggel arra ébredtem, hogy nagyon fázom. Még mindenki aludt a szobában. Kibotorkáltam a mosdóba, ahol egy férfi már borotválkozott. Tőle kérdeztem meg, hány óra van. Háromnegyed hat volt, még teljesen sötét. Még visszabújtam az ágyba, magamra húztam egy plédet és megpróbáltam átmelegedni. Már nem aludtam el, háromnegyed hétkor szóltam Jutkának, ébredjünk. Nem kellett sietni, mert nem terveztünk hosszú távot a mai napra.

Kb. ¾ 8-kor indultunk el. ¾ óra múlva volt az első falu, majd újabb ¾ óra múlva egy másik. Majd jött egy 7,5 km-es le-fel szakasz és itt ért egy nagy meglepetés.

Ivóvizet csak tiszta forrásból

Falusi utcakép

Fel-le, fel-le....

Kint a pusztán, a semmiben volt egy romos épület, előtte egy pult, mindenféle finomsággal megrakva. Egy hosszú hajú, mezítlábas fiatal srác köszöntött minket és dinnyével kínált. Adományért mindent lehetett enni-inni. Volt az asztalon: kávé, víz, tej, rengeteg rostos üdítő, lekvárok, müzli, gyümölcs ( meggy, banán, narancs, kivi, alma) , süti, keksz, kétszersült…..Először óvatosan kérdeztük, mi mennyibe kerül, de amikor megtudtuk adomány, bátran nekifogtunk és végigkóstolgattuk a kínálatot. A végén kérdeztem, hol moshatom el a poharat, erre a srác nevetve megölelt, magára mutatott és azt mondta, ez a „David szerviz” feladata. Csak mellesleg jegyzem meg, nálunk ilyet biztosan nem lehetne megcsinálni, az ANTSZ nem tudom, mit szólna hozzá.

A "David service"

Jókedvűen indultunk tovább. Rövidesen volt egy falu, ott is pihentünk egy kicsit, majd nem sokkal 12 óra után beértünk Astorgába.

A háttérben Astorga

Egy kofferes és egy hátizsákos vándor Astorgában

Gyönyörű kisváros, nem tudtunk betelni a látvánnyal. Sajnos a csodálatos Katedrálist csak kívülről tudtuk megnézni, délben zárva volt.

A Katedrális

A Gaudi tervei szerint épült Püspöki palota

Vettünk sütit, nézegettük a kirakatokat, majd indultunk tovább, még 5 km-t kellett megtenni a tervezett szállásig. A város szélén bementünk egy kisebb élelmiszer boltba, valami melegíthető konzervet akartunk venni vacsorára. Nagyban tanakodtunk, mit is vegyünk, amikor látva tanácstalanságunkat, az eladó odajött hozzánk és ajánlotta a kész csomagolt salátákat. Hagytuk magunkat rábeszélni, tonhalas tésztasalátát választottunk, amit hidegen lehet enni, nem kell melegíteni. Csak 1,40 euro volt.

Közben nagyon meleg lett, így ballagtunk a szálláshely felé. Ebben kis faluban volt 2 privát szállás is, mi az önkormányzatit választottuk. Olyan, mint egy régi iskola épület. A szanki tanyasi kis iskola jutott róla eszembe. Még senki nem volt ott, pedig már 3 óra volt. A hospitalar egy szimpatikus spanyol férfi volt. A szobában 15 ágy volt, néhány emeletes. Szabadon választhattunk, letelepedtünk a szoba egyik sarkában levő két ágyra. Külön volt férfi és női mosdó, már ez luxusnak számított. Fürdés, pakolás, mosás….Mindent, ami vizes volt kiteregettük. Körülöttünk zörgött az ég, de egyelőre még nem esett. Kicsit később jött még három idősebb férfi, nem is lettünk többen. Ők a szoba másik sarkába telepedtek le.

A szanki tanyasi iskolára emlékeztető szállás

Mivel a szálláson nem volt konyha, rájöttünk, milyen jó, hogy a hideg salátát vettük, a konzervet nem tudtuk volna megmelegíteni. Kiültünk a ház elé és jól bevacsoráztunk. Egy kis keksszel és sós mogyoróval kiegészítve elég is volt a tésztasaláta.

Szobatársaink elmentek vacsorázni a közeli vendéglőbe, mi pedig egy kicsit kint üldögéltünk a ház előtt. A vastag termo pulcsiban is majdnem fáztam. Nem tudom, igaziból milyen idő lehetett, mert a férfiak egy szál rövid ujjú pólóban járkáltak.

Mivel nem igazán tudtunk mit csinálni és az eső is elkezdett cseperegni, beszedtük a ruháinkat, az üres ágyakhoz kihúztunk zsinórokat, oda teregettünk, majd lefeküdtünk aludni.

2011.05. 11.

Ma aztán jól belehúztunk. Tegnap Leonban nézelődtünk, ma meg izzadtunk rendesen a hosszú távon.

Reggel hatkor ébredtünk és mivel Jutka nagyon negatív energiákat érzett a bencéseknél, minél hamarabb szerettünk volna megszabadulni ettől a helytől. Volt lehetőség közös reggelire, kávé, kenyér, lekvár és vaj volt a terített asztalon. Ettünk egy keveset és hét órakor már úton is voltunk. ( Ez a szállás is adományért volt)

Tegnap León lepukkantabb feléről ballagtunk be a városba, most kifelé végigmentünk a szebb részén. Szép parkokat és épületeket láttunk, de alapjában véve Leon nem nagyon nyerte el a tetszésünket. Hosszan ballagtunk a városból kifelé.

Még mindig Leon

Megbeszéltük, egy kicsit tovább megyünk, mint ahogy az útikönyv ajánlja a 20. napot. Úgy gondoltuk, lenyomunk 33 km-t. Tegnap a 20-at alig bírtuk, elég merésznek tűnt a mai tervünk. De rájöttünk, hogy az a fontos, mire állítja be magát az ember. Ha 20 km-t terveztünk be, akkor már 18-nál teljesen kivoltunk, ha 30-at, akkor pedig annyit is kibírtunk. Még otthon, indulás előtt, a szomszéd srác, aki gyakorlott túrázó, azt mondta: minden az ember fejében dől el. Mi is megtapasztaltuk, igaza volt.

Valahol útközben

A hosszú útszakasz miatt sok pihenőt terveztünk be, hogy mindenképpen bírjuk a 8-9 órás gyaloglást. Elég sűrűn voltak falvak. A zarándokút végig a főút mellett vezetett, de a nagy forgalom nem volt igazán zavaró. Gabival, a magyar lánnyal megbeszéltük, Hospitalban a szálláson találkozunk. Ő gyorsabban ment, mint mi, meg is jegyezte, hogy mi szépen nyugodtan ballagunk és mégis mindenhova odaérünk. Hát ez így is volt.

Az úton  alig találkoztunk zarándokokkal. Volt ezen a szakaszon egy másik útvonal is, talán többen azt választották. Hála Istennek jó meleg volt, izzadtunk is rendesen, de legalább méregtelenedtünk. Csodák csodája, nem fájt a lábam, annak ellenére, hogy tegnap alig bírtam menni. Több pihenőt is tartottunk, úgy, ahogy terveztük. Egyszer egy mérges bogár megcsípte a karomat és pillanatok alatt, csúnya dudoraim lettek. De szerencsére mindenre volt gyógyszerünk, ezt is bekentem Fenistillel, svédcseppel, kalciumot ittam, estére már csak pici pöttyök látszódtak.

A csípéseim

Pihennek a vándor lábak

Az egyik faluba érve kellemes meglepetésben volt részünk Egy kis asztalkára cukorka, keksz és némi sós rágcsálnivaló volt kikészítve, szabad fogyasztásra a zarándokoknak és még becsületkassza sem volt mellette.

Egy kis figyelmesség a zarándokoknak készítve

Azért egy nagy ostobaságot is elkövettem, keveset ittam, nem csak ezen a napon, úgy általában. Ha találtunk egy kutat, vagy evés után mindig ittam egy keveset, de egyébként nem nagyon. Pedig elméletben tudtam, sokat kell inni. Annak örültem, hogy ha kevés folyadék ment be, akkor kifelé is kevés fog jönni és nem kellett útközben ezzel foglalkozni. Egyébként is, az egy gond volt, megállni, lepakolni a hátizsákot, bokrot keresni, a csuron vizes, izzadt nadrág is csak akadály volt. És ráadásul nem is éreztem szomjúságot, én ezt otthon is nagyon bírom. Ezen a napon viszont elkezdett fájni a hólyagom. Azon gondolkodtam, hol fázhattam fel, ugyanolyan érzés volt. Jutka aztán felvilágosított, engem, nagyokost, hogy ez a nem ivástól, a kevés folyadékbeviteltől van. Rám parancsolt, igyak rendesen! Szerencsére gyorsan javult a helyzet, és megfogadtam, a későbbiekben is figyelni fogok az ivásra.

Három óra felé beborult az ég és elkezdett szitálni az eső, de nem vettük fel az esőköpenyt, szinte jól esett, hogy egy kicsit lehűlt az idő és az eső bennünket is felfrissített. Úgyis vizesek voltunk az izzadságtól. Egy kis szitáló eső már nem sokat ártott.

Elég jól teljesítettük a 33 km-t, ötre már bent voltunk a szobában. Egy kellemes egyházi szállás volt, 12 ágy (6 db emeletes) a szobánkban. Fürdés után bevonultunk a konyhába, minden maradék ennivalómat megettem, még a kekszemet is. Szerettem volna boltba menni, de közben elkezdett szakadni az eső, nem volt kedvem kimenni. Inkább bevonultunk a szobába, Gabival, a magyar lánnyal beszélgettünk. Ő hamarabb érkezett, egy másik szobában kapott ágyat.

Közben elállt az eső és bár nem nagy kedvem volt kimenni, erőt vettem magamon és elmentem egy boltot keresni. Szerencsére sokáig volt nyitva tartás, így tudtam venni egy kis tartalék elemózsiát, szalámit és bagettet.  Mire hazaértem, Jutka már aludt. Még kimentem az internetes szobába, tanulmányoztam egy kicsit az útikönyvet, majd én is lefeküdtem. A szoba nagyon nyugis volt, hat ágy még üresen is maradt, nem volt horkolás, járkálás, szóval egész jó volt.

Már csak 287 km a hátralevő távolság. Hihetetlen!!!!

A szállásunk utcaképe és a belső udvara

És a hátsó udvar

2011.05.10.

A bencések által működtetett szállás nem volt túl színpatikus. Ismét összefutottunk magyar zarándoktársainkkal, Gabival és Péterrel.

Éjszaka az egyik hálótársunk nagyon rosszul volt. Hányt, nagyon fájhatott a hasa, mert hangosan jajgatott. A WC-ből pedig hallatszott a hangos öklendezése. Volt egy társa, akivel este együtt érkeztek, ő futkosott hozzá egész éjjel. Emiatt elég rosszul aludtunk. Már fél hét volt, amikor felébredtünk és fél nyolckor el is indultunk. Rövid, nem túl nehéz szakasz várt ránk, úgy terveztük 5 óra alatt megtesszük a 20-21 km-t.

Árnyék zarándokok - zarándok árnyékok

Valami miatt azonban nagyon gyorsan elfáradtam és nagyon nehezemre esett a gyaloglás. Falvak voltak először másfél, majd egy-egy óra múlva. Nagyon meleg volt, fájt a lábam, a cipő nagyon nyomta a kisujjamat. Szóval szenvedtem eléggé. Sajnálkozva gondoltam az első napokra, amikor még nem voltam ennyire fáradt és a nehéz szakaszokat is könnyen bírtam.

Kínlódva értem Leonba

Egy jó kis emelkedő után, fa és árnyék nélküli terepen, kínlódva értünk be Leonba. A város szélén átcseréltem a cipőt szandálra, így legalább a kisujjam nem fájt tovább. Viszont nehezebb lett a zsákom, mert a bakancsot is cipelhettem. 

Kb. 13 órára értünk a bencések által működtetett szállóra. Egy  ugri-bugri fontoskodó ember irányított minket az alagsori hálóterembe, ahol a nőket külön szállásolták el. A férfiak a földszinti és az emeleti szobákban voltak. Nem volt színpatikus ez a szállás, rengetegen voltunk egy helységben, de legalább alsó ágyakat kaptunk, egymás mellett, mint egy franciaágyban. Fölöttünk volt Gabi, az ír-magyar lány, megint összefutottunk.

Fürdés után bementünk a városba, mert éhesek voltunk. Megint találtunk egy kebabost, rögtön rácsaptunk és ettünk egy-egy  kebab tálat. Finom volt, felét megint becsomagoltattuk. Jó lesz holnapra! Kint ültünk az utcán egy asztalnál, amikor megláttuk, Péter ballagott felénk. Ő is a bencések szállóján volt, csak a férfi részlegen, így ott nem láthattuk egymást. Együtt mentünk tovább egy kis városnézésre. Elmentünk a Katedrálishoz, de még nem volt nyitva, ezért hazamentünk, pihentünk egyet és 6 óra után visszamentünk. Akkor már be lehetett menni a templomba is. Megcsodáltuk a monumentális gyönyörű épületet. Különösen szépek voltak a festett üveg ablakok, amelyek 12 méter magasak és 125 darab van belőlük.

Hazafelé néhány boltba is benéztünk, vettünk ennivalót és visszamentünk a szállásra. Vacsoráztunk, megterveztük a másnapi útvonalat és mentünk is aludni. Fél tízkor volt közös ima és zarándokáldás, de nem bírtuk kivárni, elaludtunk. Miért is? Mert nagyon fáradtak voltunk!

Séta Leonban

A Katedrális kívül

és belül

2011.05.09.

Viszonylag könnyű útvonalon, a régi országút melletti gyalogúton bandukoltunk. Körülöttünk kiterjedt gabonamezők voltak, ritkán kis ligetekkel. A látványban szegény, monoton szakaszok mégis próbára tették erőnket, kitartásunkat. Útközben még fényképezni is elfelejtettem.

A tegnapi fantasztikus hangulatú este után a reggel is szenzációsan indult. Elég nyugodt volt a társaság, csak néhányan csoszrogtak a mosdó felé  kora reggel. Hat után már többen kezdtek mozgolódni, pakolászni, mi meg gondoltuk, pihenünk még egy fél órát, úgyis fél hétre ígérték az ébresztőt. Meg egyébként is, teljesen sötét volt. Pontban fél hétkor felkapcsolták a villanyt és jó hangosan bejátszották a Radetzky  indulót. Egycsapásra mindenkinek jó kedve lett, gyorsan összekaptuk magunkat, se mosdás, se WC (ami nehéz is lett volna, mert kb 50 emberre volt 1-1 férfi és női WC, úgy hogy a WC-ben volt bent a mosdó is)  Lent a földszinten már meg volt terítve a reggelihez. Kávé, tej, rostos üdítők, margarin, lekvár, bagett, muffin,  bőven be lehetett reggelizni. A becsületkasszába is elég szép összeget tettünk, felejthetetlen volt ez a zarándokszállás. Indulás előtt azért egy kis arc- és fogmosást megejtettem a kinti hideg vizes csapnál. Öleléssel, jókedvűen búcsúztunk el vendéglátóinktól és negyed nyolckor már úton is voltunk.

Reggel, indulás előtt házigazdáinkkal

A hangulatos indulás után elég lendületesen kezdtük a gyaloglást. Jó idő volt, a terep sem volt nehéz és 7,8 km után már ismét volt egy falu. A faluban betértünk egy bárba, már igen csak aktuális volt elintézni a reggel kihagyott higiénés dolgainkat. Jutka ivott egy kávét, így legalizáltuk az ott tartózkodásunkat. Hátul volt egy szép kis napos udvar, pihentünk is egyet.

Napkelte - mögöttönk

Az út további része már nehezebb volt, 13 km-en keresztül nem volt semmi. Nagyon nehezen viseltem, fáradtak a lábaim és a kisujjam is fájt. Többször megpihentünk, közben megettem a maradék ennivalómat is.(Ettem fáradság ellen) Így amikor 13 óra körül megérkeztünk Reliegosba, nem csak fáradt, újra éhes is voltam. Mivel bolt nem volt, a bárban vettem egy szendvicset. Pihentünk egy jót, leápolgattuk fájós lábainkat, majd indultunk tovább. Szerencsére innentől egész jó volt a terep, az út mellett egész végig voltak kis fák, pár éve ültethették, így néha egy kis árnyék is jutott. Jó meleg volt, izzadtunk becsülettel. Hat kilométer volt még Mansilláig, addig akartunk eljutni. Az útikönyv egy önkormányzati szállást említett a településen, ezért amikor megláttuk az ALBERGUE feliratot, azonnal bekanyarodtunk az udvarba. Bent már rájöttünk, ez biztosan nem az önkormányzati szállás, de nem volt nagy kedvünk tovább menni, gondoltuk megnézzük. Egy szép új épület volt, privát szállás, lent bár, vendéglő és csak 8 euro volt személyenként. Minden nagyon szuper volt, szép és tiszta. Egy olyan szobában kaptunk ágyakat, ahol mi voltunk az elsők, sokáig nem is jött senki. Nagyon szép idő volt, kiteregettük a mosott ruhákat, estig meg is száradtak. Jutka az ágyban pihengetett, én meg kiültem az udvarra, kicsit süttettem magam a napon, végre nem fáztam. Ez teljesen más volt, mint amikor menet közben izzadtunk. Megírtam a nap történéseit, megterveztem a holnapi útvonalat. Megállapítottam, „tulajdonképpen fene jó dolgom van”.

A szállás előtt

Kicsit később elindultunk körülnézni az 1660 lakosú településen, ennivalót is kellett venni, mert megint kifogytam mindenből. (kivéve a keksz, az mindig volt nálam) Ahogy nézelődtünk az utcán, egyszer csak ballag befelé Péter, akit pár napja már nem láttunk és utoljára azt hallottuk róla, beteg volt. Szerencsére már jól volt, a fáradságon kívül semmi baja, de hát az nekünk is megvolt. Elmeséltük egymásnak az elmúlt napok történéseit, nagyon örültünk egymásnak. Mondtuk neki, mi a privát szálláson vagyunk, ami nagyon jó, de nincs konyha, az az egyedüli hátránya. Ő meg akarta keresni az önkormányzati szállást, ezért indult is tovább. Kiderült nem kellett messzire mennie.

A szobánk

Mi pedig bevásároltunk, vettünk némi ennivalót, vacsiztunk egyet és mentünk aludni. Közben még érkeztek négyen –öten a szobánkba, de tulajdonképpen sok ágy maradt üresen.

Napközben, amikor hosszan-hosszan semmi nem volt, csak az út, az ember nagyon bele tud zuhanni a gondolataiba. Az járt az eszemben, hogy alakul a sorsunk, miért éppen úgy, ahogy, stb.  Jutka előttem ment, már jó ideje nem szóltunk egymáshoz egy szót sem, egyszer csak megfordult és mintha csak tudta volna merre járnak a gondolataim,  azt mondta: Tudod, mindenkinek a sorsa meg van írva!

2011.05.08.

Ma egy szenzációs szállásunk volt. Mint egy pajta, mégsem volt visszataszító, fantasztikus hangulata volt. Este közös főzés, közös vacsora. Megint ittam bort és pezsgőt is. És egy kicsit elmélkedtem.

A kétágyas szobában nagyon jó volt aludni. Igaz, felül nyitott volt, így minden behallatszott, de egyedül voltunk. Reggel hatkor ébredtünk, rögtön villanyt kapcsolhattunk és szép nyugodtan összekészülődtünk. Lefelé menet észrevettem, hogy valaki 15 percet hagyott a neten, gyorsan lecsaptam rá. Addig Jutka kávézott.

7:20-kor indultunk, nagyon-nagyon hideg volt. Szerintünk fagypont körüli lehetett a hőmérséklet. ¾ óra múlva értünk az első faluhoz, de megállás nélkül húztunk tovább. Újabb fél óra múlva volt a következő falu, itt sem pihentünk. Innen jó darabon az országút mellett mentünk. Itt előzött le bennünket Gabi, az ír- magyar lány. Az eredeti cipőjét már kidobta, vett 2 pár másikat. A lábán a sebek, amivel kórházba is került, szépen gyógyulnak, már egész jól van. Híreket mondott a magyar fiatalokról: Péter már jól van, Móni még gyengélkedik.

Nekem nagy szerencsém volt a lábbelikkel, a cipő nagyon jó volt, bár két ujjamat ragasztgattam. Esténként a szandi pedig kész megváltás.

Reggel az Úton- hosszú még az árnyék

Továbbra is nagyon hideg volt. Már kezdtem biztosra venni, ha megállunk, fagyhalál áldozata leszek. Egyszer írta valaki a neten, hogy ő az éhhaláltól félt.

13 km után álltunk meg először pihenni és enni. Egy bár fedett teraszán ültünk le, mert a kávé mellé a saját szendvicsemet ettem és bent nem akartam előpakolni az elemózsiás zacskómat. Nagyon fáztam, szinte dideregtem, vacogtam. Minden lehetséges ruha rajtam volt, termo pulcsi, dzseki, mellény, még Jutka plédjét is magamra terítettem. Furcsa volt, mert mellettünk a fiatalok jeges üdítőt ittak! Sahagun volt ez a helység. Bementünk az egyik templomba is, gyönyörű volt.

Kb. 12 óra felé kisütött a nap és végre kezdtem átmelegedni, (fagyhalál kizárva!),  de az erős szélben elég nehéz volt ballagni. Végig rajtam volt a dzseki, kapucni.

  Az egyik padnál kis pihenőt tartottunk. Leült mellénk egy fiatal srác, akivel már 3 napja kerülgettük egymást. Eléggé jellegzetes alak volt, valami cserkészruha féleség volt rajta. Megkínáltuk cukorkával, próbáltunk vele szóba elegyedni, vagyis Jutka beszélgetett vele angolul. Ilyenkor mindig eléggé bénának éreztem magam, mert semmit nem értettem. Gondoltam, megkérdezem tőle, tud-e németül? Erre felnevetett, ő német, Dortmund mellől van. 24 éves, most fejezte be az iskolát, szeptembertől fog dolgozni. Mathias a neve. Mutatta a lábait, nagyon csúnyák voltak. Ő Burgostól indult, de mondta, a legelső alkalommal elmegy orvoshoz. A talpa csupa vízhólyag volt a kisujja meg csupa gennyes gyulladás.

A mai 24 kilométert elég gyorsan letudtuk, 14 órára már a szálláson is voltunk. Ez egy szenzációs zarándokszálló volt. Azt írták, valami régi plébánia, de inkább olyan , mint egy pajta. Vakolatlan vert falak voltak, de nagyon hangulatos. Tetszés szerinti adomány az ára, vacsorát és reggelit is ígértek hozzá. Ennek mi nagyon örültünk, mert se kedvünk, se erőnk nem nagyon volt ahhoz, hogy valami boltot, vagy vendéglőt keressünk.

Az üzemeltető önkéntesek nagyon kedvesek voltak. Cukorkával kínáltak, a hölgyek kaptak 1 szál virágot, rozmaring, vagy levendula volt, nem emlékszem.

A konyhában bejelentkeztünk segíteni a vacsora főzéshez, de két fiú már pucolta a krumplit. Azt mondták, női munkaerőre később lesz szükség. Addig is felvonultunk a szobába, pihengettünk. Megint nagyon hideg volt, vagyis inkább nagyon fáztunk.

Hétkor megszólalt egy kolomp, hívták a férfiakat teríteni, a nőket pedig a konyhába. Öt nő jelentkezett munkára, salátát és gyümölcssalátát készítettünk, miközben a hatalmas fazékban fövő „mindent bele lencseleves” már elkészült. Fantasztikus volt a hangulat. A férfiak, akiknek tilos volt a konyhába belépni, állandóan fényképezni akarták a kuktáskodó női csapatot. A tálalás előtt házigazdánk egy üveg pezsgőt is előhúzott a szekrény mélyéről  és csak mi nők, megittuk, nagy titokban.

A vacsora készítése - nagyon jó volt a hangulat

A vacsora szenzációs volt. Először jött a saláta, majd a lencsés egytál, utána a gyümölcssaláta. Bor, ásványvíz és csoki is járt hozzá. Mosogatni nem kellett!!!

A közös vacsora

Vacsora után elég gyorsan bevackoltuk magunkat, bebújtunk a hálózsákokba és elég gyorsan el is aludtunk.

Ez megint egy tömegszállás volt, sűrűn egymás mellett az emeletes ágyak, 1 férfi és 1 női WC volt és  2-2 zuhanyozó. Az motoszkált bennem, elnézve ott a zarándoktársaimat, hogy miért jönnek el emberek a kényelmes otthonaikból erre a zarándokútra. Gyalogolnak naponta 20-30-40 km-t, tömegszállásokon emeletes ágyakon alusznak, hideg vízben kimossák a napi szennyest, sorban állnak a WC előtt, hallgatják mások horkolását, szellentését…….. és mindez nem számít. Vajon MIÉRT? Még magamtól is mindig ezt kérdezem.

A másik dolog, ami sokat foglalkoztat: Egyedül, vagy valakivel együtt menni. Szerintem jó, ha az ember nincs egyedül. De csakis olyan társsal szabad elindulni, akire az ember nem akarja a saját terheit ráaggatni, ill. a másik terhét nem akarja magára venni. Ott mindent az embernek egyedül, saját magának kell meg-és átélni. A fájdalmat, a fáradtságot, a gyengeséget, a szomorúságot és az emlékeket. De van kihez szólni, van kivel indulni reggelente, hogy aztán szavak nélkül is megértsük, most magányra van szüksége a másiknak. Egyedül kell sírni, de van kivel nevetni.  Úgy érzem Jutka egy ilyen társ volt és csak remélni merem, ő is így érzi.

Egy szobor- és két igazi zarándok

2011. 05.07.

Ma reggel égdörgésre, villámlásra és szakadó esőre ébredtünk az apácák által működtetett szálláson. Mire elindultunk (negyed 8) kicsit csillapodott az eső, pár km után aztán teljesen el is állt. 17 km hosszan nem volt egy település sem, ez eléggé megviselte az embert, de nem volt mit tenni, menni kellett, mindig csak menni. Annak örültünk, hogy nem esett egész nap, nem volt 40 fok meleg és nem volt túl nehéz a terep.

A mai nap legfontosabb eseménye, hogy átléptük a 400 km-t, innentől már kevesebb van előttünk, mint mögöttünk.

Nagyon jól aludtam az éjjel, már korán lefeküdtem, bedugtam a fülem vattával és reggel fél hatkor ébredtem. Már többen felkeltek, mert ismét volt egy éktelenül horkolós velünk a szobában. Egy fél órát még lustálkodtam az ágyban és hat órakor felkeltem. Kint hatalmas égiháború kezdődött, dörgött, villámlott és elkezdett ömleni az eső. Többen ennek ellenére elindultak, mi kivártuk a szokásos negyed nyolcat. Akkorra már egy kicsit csendesült az eső, de még mindig teljes esőfelszerelésben vágtunk neki az útnak. Pár kilométer után teljesen elállt az eső, de borús, szomorkás maradt az idő. 17 km hosszan nem volt település és ez eléggé próbára tette az embert, bár a terep nem volt túl nehéz.

Teljes menetfelszerelésben az egykori  "római aranyúton"

12 km hosszan az egykori római úton haladtunk, amelyen annak idején aranyat szállítottak.  

Dél felé értünk az első lakott településre, ahol rögtön egy alberg volt az út mellett. Egy hölgy állt kint az épület előtt, aki hallva a magyar szót, futott felénk. Magyarok vagytok? –kérdezte. Már negyedik éve dolgozik önkéntesként a zarándokszállón, Judit, Budapestről. Puszival, öleléssel köszöntöttük egymást, röviden elmondtuk kik és mik vagyunk. Majd kedves magyar honfitársunk figyelmünkbe ajánlotta a falu bárját, amire már igen csak szükségünk volt. Reggel óta nem nagyon tudtunk megpihenni, minden csupa víz volt. A bárban találkoztunk Péterrel is, de nem sokat beszéltünk, mindegyikünk nagyon fáradt volt. Tegnap is egy szobában aludtunk,  ő is Terradilosig tervezte a mai napot. Amikor mi Jutkával elindultunk a pihenő után, Péter még maradt, azt mondta, még pihen egy kicsit. Közben feltámadt a szél, elég hűvös volt. De a gyalogláshoz tulajdonképpen nem volt olyan rossz az idő.

Pihenő 17 km után - a lábamnak jól esett egy kis szellőztetés, bármilyen hideg is volt.

Ja, nem is írtam: Reggel elbúcsúztunk Istvántól is, aki pár napig volt az útitársunk. Neki egy kicsit sietni kellett, azt mondta, belehúz, amennyit csak bír.

A hátralévő 9 km már nem volt olyan rossz. Voltak falvak, amik megtörték az út monotonitását. Az utolsó három kilométeren az országúttól távol eső alternatív útvonalat választottuk, ami egy földút volt. Ez a falu túlsó végére vezetett, ahol egy olyan szállás volt kilátásban, ahol nincsenek emeletes ágyak.

A szállásra érve már láttunk ismerősöket az előző napokról. Ismét találkoztunk a japán-olasz házaspárral, akikkel még a Pireneusokban ismerkedtünk össze. Örömmel üdvözöltük egymást, már pár napja nem találkoztunk.

A szállás igazi jó választás volt A templomos lovagok által működtetett zarándokszállón nem csak, hogy emeletes ágy nem volt, de ráadásul egy kétágyas kis szobát kaptunk (10 euro/ fő)  Nagyon megörültünk. Az eddigi tömegszállások után egészen kivételes volt. Hogy mennyire lehetett örülni egy kis privát életnek! Becsuktuk az ajtót és magunk voltunk.

A szokásos zuhany, pakolás és rövid pihenő után ettünk egy jót. A tegnap vásárolt dolgok még tartottak.

Öt hétre való holmi- minden nap mindent kipakoltam a hátizsákból

Mivel már 3 órára ideértünk, időben végeztünk mindennel, gondoltuk, körülnézünk a faluban. Állítólag 80 lakosa volt. Lent az udvaron összefutottunk Gabriellával az ír- magyar lánnyal, aki a falu másik zarándokszállóján volt, csak ide jött vásárolni. Elmondta, a másik szálláson van Péter is, de beteg, az úton majdnem elájult. Ott vannak a fiatalok a berlini magyar nagykövetségről is, közülük pedig Móni van rosszul, hányt.  Jutkával összekaptuk magunkat és a gyógyszerkészletünket és átsétáltunk a másik szállásra, ami kb. 400 méterre volt tőlünk. Nagyon szép új szállás. Láttuk is beírva a neveket a recepciós könyvbe, de a fiatalokat nem sikerült előkeríteni, be sem engedtek minket a szobákhoz, csak az előtérbe. Így visszaindultunk. Gabi megígérte, megmondja nekik, főleg Péternek, hogy kerestük. Csak remélni mertük, nincs komoly baj. Hát bizony nagyon igénybe veszi a szervezetet ez az erőltetett menet.

A naplómba ezt írtam:

Fáradtak vagyunk, de ma is már 3-ra ideértünk, így van időnk pihenni. Ja és mindig fázunk, útközben izzadunk, ha megállunk meg fázunk. A lábaim nagyon fájnak, fáradtak. Állandóan krémezem, időnként fájdalomcsillapítót is veszek be, főleg este, ha nem tudok elaludni.

Idilli környezet -valahol útközben

2011.05.06. (péntek)

A végeláthatatlan rónaságoknak köszönhetően a zarándokútnak ez a szakasza a legkeményebbek közé tartozik. Ne hagyjuk, hogy a táj és a gyaloglás monotóniája elvegye a kedvünket. (részlet az útikönyvből)

Az éjjel elég rosszul aludtam, sokat forgolódtam és összevissza álmodtam. Valószínű, a bőséges vacsora tette ezt, na meg állandóan attól tartottam, le ne essek az ágyról. Azt álmodtam, hogy feladtam az utat, de amikor hazaértem, azonnal vissza akartam jönni. Akkor szembesültem azzal, hogy meg kell vennem a rep.jegyet, ami nagyon sokba kerül. Amikor felébredtem és magamhoz tértem, nagyon jó volt, hogy nem így történt. Ott voltam az albergben, körülöttem a zarándokok a világ minden részéről és készülődtünk az új nap megpróbáltatásaira és kalandjaira. 6 órakor ébredtünk, ilyenkor már elég sokan kezdtek készülődni. Kihurcolkodtunk a társalgóba, ott csomagoltunk össze. Akkor vettük észre, hogy egy kutyus, akit már többször láttunk, ott fekszik az ablak alatt. A gazdijával együtt megy az úton. (Nem a sátorozó német srác, akiről az első napokban írtam. Vele nem találkoztunk többet. ) A társalgó kanapéjáról pedig egy nagy darab ember tápászkodott fel, látható volt, ott aludt. Kérdeztük tőle, miért aludt kint a kényelmetlen kanapén. Azt mondta, nagyon horkol és nem akarta a többieket zavarni. Hát ez egy dicséretes gondolkodás volt. 

Jutka kávézott egyet az alberg bárjában, én addig még egyszer átnéztem a napi útvonalat.

Indulás előtt az útikönyvet tanulmányozom

Negyed nyolckor indultunk el. Istvánnal és Ernővel még készítettünk néhány fotót, aztán nekivágtunk az útnak. Szokás szerint a két fiú elhúzott előre, mi ketten ballagtunk, Jutka és én.

Boadillában a templom előtt

Utunk egy csatorna partján vezetett.

Másfél óra után értünk Frómistába, ahol utolértük Ernőéket, pontosabban megvártak minket. Ernőtől, a dokitól elbúcsúztunk, ő indult haza. Megállapítottuk, hiányozni fog, hiszen több  napja voltunk együtt, naponta többször összefutottunk, általában közös szállásunk volt. Nagyon jókat beszélgettünk. Sok kalandot megéltünk, reméljük otthon lesz alkalom felidézni a közös Caminot. Ernő mindig előttünk járt, de 10-12 kilométerenként bevárt minket, 1-1 pihenőhelyen. Ilyenkor mindig nagyon megdicsért: Lányok, nagyon jól jöttetek! (Arról nem beszélt, hogy ő általában 15-20 perccel rövidebb idő alatt tette meg ugyanazt a távot.) Felajánlotta, bármit hazavisz, amiről úgy gondoljuk, felesleges, cserébe ő is felkínált néhány dolgot. Én haza semmit nem küldtem, de elfogadtam egy fej vöröshagymát és 2 db tölthető elemet. Még jól jöhet!!!

Eggyel kevesebben lettünk magyarok. István ment előre, Péterről csak annyit tudtunk, valahol mögöttünk van, mert reggel ő még az ágyon volt, amikor elindultunk. Megint csak ketten maradtunk Jutkával. Nem volt rossz az út, mert elég gyakran voltak települések. Jó két óra múlva reggeliztünk. Még kávét sem vettem, a pár napja vett sütit eszegettem és vizet ittam hozzá. Viszont vettem egy körtét, amit útközben ettem meg.

21 km után egy padon ebédeltünk. A tegnapi vacsi maradékát ettem meg bagettel és az Ernőtől kapott vöröshagyma egy részével. Ekkor már nagyon fáradt voltam, a lábam is nagyon fájt. Még pihentünk volna, de eleredt az eső, ezért gyorsan indultunk is. Hála Istennek, az eső nem tartott sokáig, így ismét nekivetkőztünk. A végállomásig már csak 6 km volt hátra, elég gyorsan legyűrtük, fél háromra már az albergben voltunk. Érdekes volt, egy apáca fogadott. Elmondta, van egy magyar lány is a rendjükben. A szállás egyébként teljesen kulturált volt. István már itt volt, nem sokkal előttünk érkezett. Megint közös szobába kerültünk, kell majd a füldugó!

Fiatal apáca a szállásunk előtt

Fürdés, pakolás… Megint nagyon-nagyon fáztam, pedig forró vízben zuhanyoztam. A folyosón egy szekrényben találtam takarókat, egyet bevittem magamnak, gondoltam, jó lesz éjszakára, ha esetleg fáznék. Közben megérkezett Péter, a magyar srác is, úgy látszik ösztönösen ugyanazt a szállást választottuk. Elmondta, találkozott Ernővel Frómistában. Sajnos lekéste a vonatot és a buszt is, így várakozhatott valami későbbi járatra.

Négyen magyarok elmentünk egy áruházba vásárolni. A fiúk főztek maguknak, Jutka konzervet melegített, én hideget ettem. 

Nagy meglepetésünkre, Gabriellát, az Írországban élő magyar lányt láttuk meg vacsora közben a konyhában. Azt hittük, ő már árkon-bokron túl van, messze előttünk jár, hiszen úgy nyargalt el mellettünk a 6. napon, porát sem igen láttuk. Örömmel köszöntöttük egymást. ( Ő volt az, akinek a cipő nagyon tönkretette a lábát)  Elmesélte, hogy a lábán a sebek és vízhólyagok csak nem akartak gyógyulni. Orvoshoz ment, majd kórházba is került, vérmérgezéshez közeli állapotban voltak a lábai. Pihennie kellett pár napot. Vett egy harmadik pár cipőt, állandóan ragasztgatja a sebeit, így tud csak menni, de már gyógyul és egyre jobban van.

Vacsi után korán ágyba bújtunk, nagyon fáradtak voltunk. Az útikönyv a következőket írja  erről a szakaszról: Az útvonal jól jelzett, könnyű és sík terep. 80 méter emelkedés és 20 méter ereszkedés. Továbbra is végtelennek tűnő gabonamezők kísérnek. Nagy ritkán látunk tipikus vert falas épületeket is. A végeláthatatlan rónaságoknak köszönhetően a zarándokútnak ez a szakasza a legkeményebbek közé tartozik. Ne hagyjuk, hogy a táj és a gyaloglás monotóniája elvegye a kedvünket.

 Egy kis városnézés Carrionban, ahol a 15. sz-ban 14 zarándokszállót számláltak

2011.05.05. (csütörtök)

A romos kapu mögött egy fantasztikus hangulatú szállás volt. Végre nem fáztunk. Még egy kicsit napoztam is, de az udvaron levő fürdőmedencét azért még nem próbálta ki senki. 

Az éjszaka végre nagyon jól aludtam. Még a 8 órás harangszót hallottam, aztán bedugtam a fülem és reggel akkor ébredtem, amikor már világos volt, fél hétkor. Nagyon fáradt voltam. A tegnapi 32 km, különösen a délután, nagyon kemény volt. De a többiek is hasonlóan voltak.  A szobában, vagyis a kis házban, mi öten magyarok és még két német aludt, pedig 21 ágy volt. Háromnegyed nyolckor indultunk. Jutka ivott egy kávét a helyi bárban, aztán nekivágtunk az útnak. István már elment, Ernő még reggelizett, Péter meg ébredezett.

 Hontanas "főutcája" reggel

Jó egy óra múlva elértük San Antont.  A 12. században épült kolostor falai között, a boltíves pillérek alatt vezetett az út. Felemelő érzés volt!!!

10 km után, Castrojerizben tartottunk pihenőt. Kivételesen vettem egy darab véres hurkát, amit helyi specialitásnak hirdettek. Finom volt.  A maradék bagettemmel ettem meg és persze a napi kávé sem maradhatott el. Itt ismét összefutottunk Ernővel és Istvánnal is, majd együtt indultunk tovább.

Ezután a nap legnehezebb szakasza következett, egy meredek 12 %-os emelkedő, több mint 1 km-en. Itt külön váltunk, mindenki a saját tempójában birkózott meg a heggyel. István ért fel elsőnek, utána én, majd jöttek Ernő és Jutka is. Fantasztikus érzés volt felérni. Megöleltük egymást és pihentünk egy kicsit. A panoráma most valóban csodálatos volt, szép tiszta volt az idő.  A lefelé út sem volt akármi, 18%-os lejtő. Sokan panaszkodtak, hogy lefelé rosszabb menni, mint hegynek fel, nekem nem volt bajom a völgymenetekkel. Mindenképpen könnyebbnek éreztem, mint felfelé caplatni. Most is elhúztam egy kicsit a többiektől, és mint oly sokszor az úton, sírdogáltam. Magam sem tudom miért, de az ember olyan lelkiállapotba került, a gondolatok annyira szárnyra kaptak, hogy észrevétlenül is elkezdtek folyni a könnyeim. Tréfásan azt is mondhatnám, annyira megerőltető volt a menet, hogy még a szemeim is izzadtak.

20 km után egy hosszabb pihenőt tartottunk. Jó meleg volt, nagyon fáradtnak éreztük magunkat. Egy vendéglő kerthelységében üldögéltünk. Megszellőztettem és leápoltam fáradt lábaimat, öröm és megkönnyebbülés volt levetni a cipőt, még ha csak egy fél órára is. Csak egy kis sütit ettem és vizet ittam hozzá. Itt találkoztunk újabb két magyarral, fiatal pár a berlini magyar nagykövetségről, Móni és Attila. Azt mondták, hallottak rólunk, hogy két magyar nő, vagyis mi, egy kicsivel előttük vagyunk az úton. Nevetve állapítottuk meg, hírünk van a Caminon!!! Míg mi pihengettünk, magyar társaink elmentek előre, Péter is utolért, sőt le is előzött minket. Már nem nagyon egyeztettük a szállást, lesz, ami lesz, gondoltuk.

Fél öt felé értünk  Boadillaba. A falu elején levő önkormányzati szálláson azért megkérdeztük, itt vannak-e a magyar fiúk, és mivel a vendégkönyvben nem voltak, mentünk tovább. Tudtuk, van még egy privát szálló is, gondoltuk ott lesznek a többiek, biztosan nem mentek tovább és reméltük, lesz hely, bár elég késő volt már.  A szállót megtalálva, kicsit elriadtunk, mert egy szakadt kapubejáró volt, de ilyen apróságokra mi már nem sokat adtunk. Csak ágy legyen, meg jó meleg víz a fürdéshez.  Az ócska kapu mögött az eddigi legszebb környezetben volt a szállás.

Sajnos már csak fölül kaptunk ágyakat. Megint egy helyre kerültünk a magyarokkal, Péterrel egy szobába, István és Ernő a szomszéd szobában voltak. Minden nagyon szép és jó volt. A gyönyörű udvaron napoztak a zarándokok, és bár elég késő volt, de még magasan járt a nap, meleg volt. Most először nem fáztunk. Mosás és fürdés után mi is kiültünk az udvarra.  A fiúk nagyban söröztek, Jutka velük beszélgetett, én meg írtam a naplómat, már a másnapi útvonalat tervezgettem majd körülnéztem a faluban. Akartam venni valamit vacsorára, de kiderült, nincs a faluban bolt, csak az alberg vendéglőjében lehet enni.

Nem akartam bőséges és szerintem kicsit drága zarándokmenüt vacsorázni, de mivel a többiek is mentek, én is beneveztem. Nem bántam meg. Kétfajta leves volt, bab meg valami sűrű tojásos, másodiknak halat választottam salátával és a szokásos puding volt a desszert. Vörösbor bőven, bagett... szóval nagyon finom volt. Már a leves elegendő lett volna, így a hal jó részét elcsomagoltam másnapra. Így a 9 euro, amit fizetni kellett, már elviselhető volt. Egy kedves srác volt a felszolgáló, magyarul szólt hozzánk, kérdezte: Hal, vagy csirke? A vacsora nagyon kellemes hangulatban telt. Sokan voltunk és az ember úgy érezhette, hogy egy kedves családnál van vendégségben, nem pedig egy vendéglőben. A vacsora végén a "házigazda" a kijáratnál állt egy kosárral, abba kellett beletenni a pénzt.

Régi ismerőseink közül nem sokat láttunk, eléggé szétszóródott az a csapat, akikkel az első napokban még együtt tartottunk. Holnap Ernő is hazamegy, nincs több szabadsága, azt mondta, ősszel visszajön és folytatja.

Hála Istennek, mindketten elég jól bírtuk a megerőltető menetet. A mai nap is nagyon hosszú és kimerítő volt, 29 km, a tegnapi 32 után. Én is egész jól voltam, a jobb lábam kisujja továbbra is érzékeny, a bal hüvelykujjamon pedig a köröm kezdett nyomakodni. Most megpróbáltam kivágni és alaposan bekenni. Szerencsére voltak jó krémjeink. Közeledtünk a táv feléhez, ami teljesen hihetetlen.

A kiadós és finom vacsora után fél kilenckor már ágyba is bújtunk. Egész ügyesen feltornáztuk magunkat az emeletre, pedig csak az ágyvégeken lehetett felmászni. Reméltük, nem esünk le, mert semmi pereme nem volt az ágyaknak.  

Ez volt a szomszéd szoba

Ez pedig a miénk

Két kép a társalgóról

Néhány kép a 14. napról     (nézzétek, mennyi árnyék volt, ill. nem volt)