Erika és Judit a Caminon

2011.05.04.  (szerda)

Eldőlt a krumpli sorsa: nem fogjuk elvetni, pásztortarhonya lett belőle.                    Nem hoztam füldugót, pedig nagyon kellett volna.

Az éjszaka borzalmasan telt. István, a magyar társunk kegyetlenül horkolt és már nyolc órakor fújta rendesen. Félelmetes volt hallani, azt mondtam, ez már bűncselekmény a zarándokok ellen. Kint is hatalmas ordibálás volt, nem tudom, mi lehetett. Fél kilenctől kilencig a harangok is zúgtak, ami egyébként biztosan csodálatos lehet, de én annyira fáradt voltam, hogy csak egy vágyam volt: aludni.  Fél 11-kor volt lámpaoltás, akkor már mindenki elcsendesedett, de a horkolástól még mindig nem tudtam elaludni. Odamentem Istvánhoz, megráztam és szóltam neki, forduljon oldalra, de hiába, az sem segített. 11 óra után aztán vattát raktam a fülembe, vettem be fájdalomcsillapítót, mert a lábaim is nagyon fájtak és végre elaludtam. Reggel 6 után Judit ébresztett.

Reggel ügyesen összekészülődtünk, minden ágynak volt külön lámpája, nem zavartuk a többieket. Negyed nyolckor együtt indultunk a két magyarral, Ernővel és Istvánnal.  Ők már az első sarkon leragadtak, betértek egy bárba reggelizni, így Jutkával ketten ballagtunk. Sokáig tartott mire kiértünk a városból, de legalább jól volt jelezve az út.

10 km után volt az első falu, Tardajos. Itt álltunk meg kávézni és reggelizni.  Vettem egy kis édességet is, tulajdonképpen 30 dkg finomságot, arra gondoltam, ha jól beosztom, pár napig elég lesz. Itt ért utol minket Ernő a doki és a horkolós István is. Kis pihenő után indultunk is, mert a tervezett táv nagyon hosszú volt, 32  km. Jutkát már nem hagytam el, együtt mentünk végig.

Hosszú még az út

20 km-nél ( Hornillos del Camino) tartottunk egy nagyobb pihenőt, ebédszünet a táv 2/3-ánál. Megettem a tegnapi kebab maradékot, nagyon jól esett.

Ebéd után friss víz a falu kútjából

 Ernő és István valahol előttünk jártak, megbeszéltük hol fogunk aludni és hogy ott találkozunk. Közben Péter is elhúzott , mi meg ballagtunk a saját tempónkban. Még 11 km volt hátra. Nagyon szép idő volt, kicsit meleg, de néha felhős. Az út nagyon hosszú volt,  de bírható. (Érdekes, délután sokkal hosszabbnak tűnt a 11 km, mint délelőtt!!!) A 32  km viszont nagyon sok!!!

Negyed ötre értünk Hontanasba. Fantasztikus hangulatú, kicsit lepukkant falu, tele zarándokkal az egyetlen középkori utcája. Az emberek kint ültek a szállások és a bárok előtt. Az utcán száradtak a ruhák. Az önkormányzati szállást választottuk, a három magyar fiú már ott volt. Egy külön épületben kaptunk szállást,  a könyv szerint ez egy kiegészítő szállás volt. Kicsit piszkos, de nem rossz. Volt hely bőven, válogathattunk az ágyak között. A horkolós István elhúzódott a terem legtávolabbi sarkába, mi a másik felén választottunk magunknak ágyat.  Ernő vacsorát főzött, végre megfőzte a több napja cipelt 3 db krumplit, de vett hozzá még, hogy ötünknek elegendő legyen. Nagyon finom lett, paprikás krumpli tarhonyával, kolbásszal. Jól beettünk belőle.  Nem volt piros paprikánk, de a kolbásztól egész szép színe lett. Merőkanalat sem találtunk a konyhában, így egy bögrével mertünk. Jutkával vállaltuk a mosogatást.

Korán ágyba bújtunk, de még sokáig beszélgettünk.

Mindig öröm volt meglátni egy falut

A szállás kívül és belül

2011.05.03. (kedd)

Burgos csodálatos. A Katedrális pompáját és monumentalitását képtelenség befogadni és felfogni. Nagyon fáradtak vagyunk és mindig fázunk. Ma kétszer is elkapott bennünket az eső, sárban, nagyon nehéz terepen ballagtunk. De a 24 km-t viszonylag könnyen bírtuk.

Az este kellemesen telt el. A szobát jól bemelegítettük villanyradiátorral és nagyon sokáig beszélgettünk. Öten aludtunk együtt magyarok, a „züllöttképű német” szobatársunk kocsmázott, így senkit sem zavartunk. Nagyon jól és mélyen aludtam az éjjel, reggel úgy ébresztettek a többiek.  Szemerkélt az eső, ezért beöltöztünk esőruhába. Mire elindultunk volna, az eső el is állt, így az esőruhát levetettük.  E kis plusz munka ellenére is szokásunk szerint negyed nyolckor elindultunk. Kicsit keveregve értünk ki a faluból, ami már magában is művészet volt, mert volt a falunak 2 rövid utcája egy tere és 55 lakosa. Négyen együtt indultunk, István, Ernő és mi ketten. Péter még az ágyban lustálkodott.

Együtt, de mégis külön ballagtunk: elöl Ernő, majd Jutka és István. Én hátul lemaradva fényképeztem

A két fiú rövidesen elhúzott előre, így Jutkával ketten bandukoltunk. Fél óra múlva volt az első falu, majd további 2 óra múlva a második. Közben ismét eleredt az eső.

Meredek, köves emelkedő és még az eső is esett

A terep is jó nehéz lett, meredek emelkedő volt egy darabon, majd  köves völgymenet következett, végül egy sáros úton értünk Cardenuelába. Itt tértünk be a bárba, ahol Ernő és István már kávéztak. Mi is rendeltünk egy nagy adag tejeskávét. Finom volt és meleg, de 3 eurot fizettünk érte. Itt ettem meg a tegnap vett bagettem maradék felét. Volt hozzá sajtom is. A bárból egy rövid pihenő után  a fiúkkal együtt indultunk tovább. Rövidesen Péter is csatlakozott hozzánk. Ő mindig később indult, de útközben utolért bennünket. Ernő volt a legfürgébb, ő járt mindig az élen, de a kritikus kereszteződéseknél mindig megvárt.

Burgos felé közeledve két útvonal közül választhattunk. A szebbnek leírt mellett döntöttünk az ipartelepen keresztül vezető aszfaltút helyett. Ez egy füldút volt, de olyan sáros, hogy alig bírtunk lépni. Lementünk az útról a vetésre, de ott meg köves volt, tehát maradt a sár. Mint a disznók, úgy érkeztünk meg Burgos elővárosába. Írta a könyv, hogy rosszul jelzett a Camino Burgosban, hát kicsit el is keveredtünk, de kaptunk útbaigazítást. Nagyon hosszan ballagtunk a városon keresztül, végig öten voltunk,  magyarok. 

Az üres padnál egyszerre rogytunk le egy kicsit pihenni

 Megérkeztünk Burgos elővárosába: Jutka, István, Ernő, én

és Péter

Egyik pillanatról a másikra beborult az ég, villámlott és dörrent egy hatalmasat, majd elkezdett szakadni az eső. Gyorsan esőkabátba bújtunk és behúzódtunk egy kapualjba. Kiadós eső volt jéggel. Amikor kicsit csendesedett az idő, mentünk tovább. Jó sokára láttuk meg a katedrális épületét, annak közelében volt a szállás is. Ez egy hatalmas felújított szálló volt, nagyon szép. A harmadik emeleten elsőként kaptunk ágyakat. Zuhi, mosás, pakolás, lábápolás…. A szokásos ceremónia.

Kis pihenő után elindultunk a városba. Egy kebabosnál ettünk, mindegyikünk ugyanazt, 6 euroért egy-egy hatalmas tálat. Egy részét megint elcsomagoltattam, nem bírtam megenni. Jó lesz holnapra! Sétáltunk egyet a városban, megnéztük a katedrálist. Hát ilyet még nem láttam! Hatalmas, befogadhatatlan, felfoghatatlan pompa és gazdagság.  Most Ernő volt a legfáradtabb és  mindegyikünk nagyon fázott. Hazamentünk, vagyis a szállóra, ittunk egy forró teát és bebújtunk az ágyba. Szomszédos ágyakon aludtunk, Jutka és én alul, felettem Ernő, Jutka felett István. Péter a szomszédban felül.

295 km van mögöttünk. HIHETETLEN!!!!

Burgos - Katedrális

Városnézőben

2011.05.02. hétfő

Ez már a 11. nap  és most merült fel bennem  a kérdés: Miért is vagyok itt? Kell -e ez nekem? És még mindig nincs válasz.

Negyed nyolckor sikerült elindulni, úgy tűnt, ez egy megfelelő időpont lett mindkettőnknek. Hideg volt nagyon, párás, ködös volt az idő. Jól haladtunk, másfél óra múlva volt az első falu, további fél óra múlva a második. A harmadik faluban megálltunk kávézni, itt ért utol bennünket Ernő, aki egy darabig velünk tartott, de aztán szokásához híven húzott előre. Érdekes volt, lassúnak tűnő, kimért lépésekkel haladt, mégis gyorsabban, mint mi. Ennél a bárnál találkoztunk egy újabb magyarral, Istvánnal,  aki Budapestről jött. Mi javában kávéztunk bent a bárban, ilyenkor gyakran kívül hagytuk a hátizsákjainkat. Akkor is így történt és István a magyar címeres- zászlós hátizsákomra figyelt fel. Örömmel köszöntöttük egymást. István elmondta, kevesebb napot hagyott a zarándoklatra, mint mi, később indult, szintén a francia kiindulópontról, és hamarabb kell Santiagoba érkeznie, mint nekünk. Ezek után nem is gondoltuk, hogy néhány napot együtt fogunk tölteni.

Kb. 11 óráig sűrűn voltak falvak, enyhén emelkedős volt a terep, 12 km-en 772 méterrről 945 m-re jutottunk. Majd egy nagyon meredek emelkedőn 1162 méterre kapaszkodtunk fel. Gyönyörű körpanorámát ígért az útikönyv, de végig sűrű köd volt, így talán 50 méterre ha elláttunk, a távolban levő 2000 m-es hegyekből viszont semmit nem láttunk.

Köd és

sár

Most először nagyon elhagytam Jutkát. Volt is utána lelkiismeret furdalásom jócskán, de úgy éreztem, mennem kell. Az emelkedőn szakadt rólam a víz, de mentem rendületlenül, elég jó tempóban. Még Ernőt is leelőztem. Azt mondtam magamnak, az egész testemnek, lelkemnek, a gondolataimnak és a legmélyebb zsigereimnek is meg kell tisztulnia, ki kell pucolnom magamból a mérgeket. Érdekes, valamilyen szinten szenvedés volt az erőltetett menet, de mégsem az elkeseredés, hanem valamiféle hihetetlen öröm töltött el. Nem a fáradság volt az elsődleges érzés. Arra gondoltam, azoknak, akiket szeretek és közel állnak hozzám, kívánom, ismerjék meg ezt az érzést és mindennapjaikat ne a harag, a bosszú, a durvaság, az elkeseredés, a közöny és tétlenség jellemezze. Legyünk egymás iránt szeretettel, megértéssel, ez lenne a legfontosabb. A kérdés az: mit tud ebben segíteni az én zarándoklatom?

San Juan de Ortega

Majd egy mély völgykatlanon át egy rövid, de meredek ereszkedés következett, aztán egy újabb emelkedő. Innen egy széles nagyon hosszú úton bandukolva értem San Juan de Ortegába. Nem érezetem különösebb fáradságot, nem fájt a lábam, nem nyomott a cipő és nem éreztem nehéznek a hátizsákot sem. Itt már jelentősen visszafogtam a tempót, Ernő és nem sokkal utána Péter is leelőzött. Ortegában tartottunk egy nagyobb pihenőt. Rövidesen megérkezett Jutka, majd István is. Megvoltunk mind az öten magyarok. Megbeszéltük, Agesban a szálláson találkozunk. Péter és Ernő hamarabb elindultak, István pedig lemaradt mögöttünk.

Végre Ages!

A falu legelején lévő szállást néztük ki magunknak, a San Rafael nevű privát szállást. Ernő már kint várt, nehogy tovább menjünk. Ő és Péter már elfoglalták a szobát, mi is oda kerültünk. Ez egy hatágyas (3 db emeletes ágy) szoba volt, inkább panzió jellegű, külön fürdőszoba tartozott minden szobához, 10 euro/fő volt az ára. István kicsit később érkezett, de ő is hozzánk került így öten lettünk magyarok a szobában. A hatodik ágyon egy csajszi volt, aki, amikor megtudta, hogy mi mind magyarok vagyunk és nagyon baráti köztünk a hangulat, fogta magát és átment egy másik szobába. A helyére késő este egy német srác került, de nem sok vizet zavart. Lerakta a holmiját, elment kocsmázni és csak késő este jött vissza. Reggel zuhizott aztán gyorsan el is tűnt. Őt a "züllötképű német" névvel illettük.

A kis magyar csapatunk nagyon feltalálta magát. Én szokás szerint felfedező útra indultam.Találtam egy nagy tetőtéri helységet, ahol jó sok matrac volt összerakva. Gondolom nyáron, ha nagy a tömeg, azt is kiadják. Volt ott 2 hősugárzó is, vagyis villanyradiátor,  az egyiket Ernő lecipelte, bekapcsoltuk, így fűtésünk is lett a szobában. Legalább nem fáztunk tovább és a vizes, mosott ruhákat is azon szárítgattuk. Nem tudom, mit szólt volna a tulaj, ha meglátja.

Jutka evett az étteremben egy csicseriborsós egytálételt, én egy bagettet vettem a szalámimhoz, azt ettem. A szálláson nem volt konyha, így megint csak nem tudtunk főzni. De Ernő útközben elveszítette a krumpli egy részét, mert kilyukadt a szatyor, amiben cipelte és nem vette észre. Hát már ebből a 3 szem megmaradt krumpliból nem lesz pásztortarhonya! Pedig már a kolbászt is megvette hozzá, a tarhonyát meg otthonról hozta. Megbeszéltük, elosztjuk a krumplit, Jutka, Ernő és én otthon elvetünk 1-1 szemet, emlék lesz a közös Caminoról.

Bolt-bár Agesban

Vacsora után sétáltunk egy rövidet a faluban, (az egész falu rövid volt, csak 55 lakosa van), majd felvonultam a tetőtérbe, ahol az ablak alatt volt egy ülőgarnitúra. Az ablakon keresztül besütött a nap, pedig már 7 óra volt. Jutka megosztotta velem a vacsorához járó vörösbort, így nem is fáztam. Naplót írtam, tervezgettem a holnapi napot.

István panaszkodott, lassan leesik a nadrágja és nem hozott övet magával. Ismerős probléma! Felajánlottam neki az egyik cipőfűzőt, amivel én rögzítettem a nadrágomat. Úgysem volt jó a két oldalsó csomó, mert a hátizsák derékpántja nagyon nyomta és teljesen kipirosodott a bőröm. Átvariáltam úgy, hogy csak hátul fűztem be és ott tudtam rajta állítani. Az út végéig még párszor után kellett szorítani. Szép látvány lehetett a hátul bizony eléggé buggyos nadrág.

Ez már a 11. nap volt és akkor reggel merült fel bennem először a kérdés: Miért is vagyok itt, és hogy kell-e ez nekem? Még mindig nem volt válasz, de annyit megállapítottam, napközben csodálatos érzés menni-menni. Az ember napközben elfárad, de a lábaim jól bírták, a zsákot nem éreztem nehéznek, a táj gyönyörű. Szóval FANTASZTIKUS!!!!

2011.05.01. vasárnap (Anyák napja)

Teljesen a züllés útjára léptem. Mindenből  ittam, amit adtak és ami egy kicsit felmelegített.

Reggel a szokásos készülődés után még reggeliztem is. Valamikor tegnap délután ettünk utoljára, reggelre már igen csak megéheztem. Tegnap, a jótékonysági ebéden  bőven volt az asztalon bagett is, abból csomagoltam el két darabot, azt ettem meg reggelire szalámival és sajttal.

Negyed nyolckor indultunk, végig jó tempóban gyalogoltunk. Az első pihenőnél utolért bennünket Ernő, a doki, így vele együtt kávéztunk, aztán ő szokásához híven elhúzott előre. Kitartóan cipelte a krumplit, reméltük este vacsorára már meg tudja főzni. Mi a saját tempónkban baktattunk. Megnéztünk minden nyitva levő templomot.

 Megnéztük a templomokat kívül-belül

Dél tájban tartottunk egy nagyobb pihenőt, lábápolással és evéssel együtt. Elég hűvös volt. Mindig fáztunk, amikor megálltunk, egyébként meg mindig izzadtak vagyunk. Kétszer kapott el bennünket egy kisebb eső, másodszor nem sokkal a szállás előtt. Gyorsan előkaptuk az esőköpenyeket, beöltöztünk és ballagtunk tovább.Így érkeztünk meg a szállásra, ami most 6 euro volt. Ernő már ott várt minket, ő már elfoglalta az ágyát és feltérképezte a terepet. Elmondta, be lehet jelentkezni vacsorára, adományért. Ő már jelentkezett is. A krumplit meg olyan helyen kellene megfőzni, ahol nincs meleg vacsora. Mi is felírattuk magunkat a vacsora listára.

A szállás egész jó, 20 ágyas szoba, tele ismerősökkel. Itt van Carla, a lipcsei nő, a francia, aki a 2. éjszaka Jutka fölött aludt, (röviden: Jutka franciája), Jony a belga, Kitty a japán, Ernő, és nem sokkal utánunk Péter is megérkezett. Megint együtt lettünk négyen magyarok.

Közben elállt az eső, kisütött a nap, így kicsit kiültünk az udvarra. Még egy medence is volt, nyáron biztosan nagyon jó lehet, de mi akkor ott nagyon fáztunk. A távolban ismét beborult és villámlott, rövidesen ismét elkezdett esni az eső, vagyis pontosabban szakadt. Már nagyon éhesek voltunk és még mindig fáztunk, az ágyban fekve vártuk a vacsora idejét. Sajnos a konyhában semmi sürgölődésnek nem láttuk nyomát. Kíváncsian vártuk, honnan fognak nekünk vacsorát varázsolni. De pontban fél nyolckor szólt az egyik munkatárs, hogy menjünk enni, fel az emeletre. Ott is volt egy konyha és ott főztek. Volt egy szép étterem is, gyönyörűen megterítették az asztalokat. Sokan összejöttünk, szinte mindenki vacsorázott. Péter most egy másik asztalhoz ült, fiatalabb társaságot választott. Ernő, Jutka és én együtt maradtunk. Negyediknek hozzánk ültettek egy müncheni nőt, Manuelát. Nagyon kedves volt, megörült, amikor kiderült, mindegyikünk tud egy kicsit németül, sokat beszélgettünk.  Manuela nagyon fiatalos volt, pedig van egy 16 éves lánya és egy 23 éves fia. Ernő a barátaival SMS-ezett, majd meghaltunk a nevetéstől, mert a krumpli sorsát tárgyalták meg. Otthonról azt ajánlották neki, ne cipelje tovább, cserélje el valami hasznosra.

A vacsi nagyon finom és kiadós volt. Csőtészta paradicsomszósszal,sült csirke krumplival és sok salátával, desszert-puding, víz és bor. Képtelenség volt mindent megenni. Az előétel elég lett volna. Ezért a hús és a krumpli egy részét elcsomagoltattuk. Begyűjtöttük a kenyérkosarakból a maradék bagetteket is. Így holnapra megint lett elemózsiánk bőven. A vacsora végén még pálinkát is kínáltak. Teljesen a züllés útjára léptem, nem csak bort, pálinkát is ittam. Legalább egy kicsit felmelegedtem, mert nagyon hideg volt.

Jókedvűen a vacsoránál

2011. 04. 30. (szombat)

Beneveztünk a jótékonysági ebédre, bár nem tudtuk, kit támogattunk azzal, hogy egy jót ettünk. Lelkesen tapsoltuk a szónokokat, pedig egy kukkot sem értettünk a beszédükből. Az ebéd finom és kiadós volt, de így Ernő cipelheti tovább a vacsorának valót.

A tegnapi nehéz nap után a mai 21 km-t egész könnyen viseltük. Kicsit borús volt az idő, így az árnyékmentes terep is elviselhető volt. Nyolckor indultunk de már negyed óra után csuron vizes voltam az izzadságtól. 15 km után álltunk meg reggelizni, de nagyon fáztunk így gyorsan indultunk is tovább.

Nincs más csak az ÚT. Vajon mi vár még ránk?

Egy kis pihenő, teljes menetfelszerelésben.

Ernő a budapesti doki tartott velünk egy darabon, de az ő 68 évével elhúzott előre. Közben ő betért egy bárba, mi csak így tudtuk őt leelőzni, de rövidesen újra utolért. Santo Domingoig már együtt ballagtunk. A varos szélen volt valami krumplicsomagoló üzem, annak a szemetéből kiszedtünk néhány szem krumplit, jó lesz a vacsorához jelszóval.

Ernő válogatja a vacsorához valót

13 óra körül megérkeztünk a szállóra, nem mentünk be az első albergbe, az egy kolostor lett volna, a második pedig egy gyönyörű felújított szállás volt. Itt maradtunk. Adomány az ára, 5 eurot adtunk. Úgy hallottuk, ez egy elfogadható összeg. Mondták ma ünnep van, este koncert lesz a templomban és van lehetőségünk délután 5 euroért enni, valami jótékonysági rendezvény keretén belül. Oda is befizettünk. Csábítottak a gyönyörűen megterített asztalok, és csak remélni mertük, nem lesz ráfizetéses ez az akciónk. Hát nem volt az. Nagy élmény volt. Voltunk több mint 100-an. Úgy gondoltuk a helyi nőegylet jótékonysági rendezvénye lehetett, mert főleg középkorú és idősebb helyi hölgyek voltak a zarándokokon kívül. Kaptunk egy nagy tányér paprikás krumplihoz hasonló valamit, pudingot, kávét, ásványvizet és vörösbort. Hatalmas kondérban hozták az ennivalót, jól teleettük magunkat, de még mindig kínálgatták. Több köszöntőt is mondtak, mindig  lelkesen tapsoltunk mi is bár fogalmunk sem volt miről is volt szó. Itt már velünk volt Péter a budapesti srác is, akivel mar 3 napja találkozgatunk. Legalábbis a szállásokon. De lett egy probléma: Mi legyen a krumplival, amit útközben szedtünk össze. Ernő felajánlotta, cipeli tovább, majd holnap megfőzzük. De annak az a feltétele, hogy továbbra is együtt kell maradnunk.

 A jótékonysági vacsorán Jutka és Ernő

Velük szemben Péter és én

 A kaja és vörösbor után aludtunk egy jót, aztán meg indultunk volna várostnézni, de közben észrevettem, hogy valaki időt hagyott a neten, így gyorsan odaültem és  hosszan írtam. Volt vagy 50 perc is rajta. Ki kellett használni.

Ebben a városban van a kakasos és tyúkos templom, nagyon kíváncsiak voltunk. Sétáltunk egy kicsit a városban, nagyon ünnepi hangulat volt. Sajnos nem tudtunk rájönni, mit ünnepelhettek. Majd belehallgattunk a templomi koncertbe is, nagyon szép volt. De mivel megint nagyon fáztunk, mentünk a szállásra és bújtunk az ágyba, vagyis a hálózsákba.

Ja meg nem is írtam: a szállások koedukált tömegszállások, ma csak 20-an vagyunk 1 szobában, de tegnap voltunk vagy 90-en.  Először furcsa volt, de most már nem számít, csak valami vízszintes legyen, ahova letehetjük magunkat.

Mindenhol van meleg víz, rendes WC.

Mindenkinek puszi és egy nagy ölelés, aki izgul  és imádkozik értünk!

2011.04.29.(péntek)

Ezen a napon nagyon meleg volt, szinte szó nélkül ballagtunk órákon keresztül. Hulla fáradtan vonszoltuk be magunkat a szállásra. Hatalmas hodály, sűrűn tele emeletes ágyakkal, alig lehetett közlekedni. De semmi nem számított, fő, hogy odaértünk. 

Az éjszaka nagyon jól aludtam, bár egy kicsit melegem volt. Az egyszer használatos matracborító miatt nyugodtan kizipzáraztam a hálózsákot, nem zavart, ha kilógott a lábam. Egyébként ezt nem nagyon akartam megtenni. Helyenként nagyon látszott a matracon és a párnán is, hogy már igencsak sokan alhattak rajta. Volt nálam egy nagy fejkendő, azzal szoktam letakarni a párnát, de a fejemet próbáltam a hálózsák kapucniján tartani. Mindenféle kellemetlen élősködőkről olvastam a neten, bennem volt egy kicsit a félelem. De hála Istennek semmi ilyennel nem akadt dolgunk.

6 óra előtt nem sokkal elkezdtek mozgolódni a szobatársaink, de ilyen korán még nem szoktak villanyt kapcsolni. Én is felkeltem, gyorsan kimentem a fürdőbe, majd szokás szerint összefogtam a holmimat, kihurcolkodtam a folyosóra és elkezdtem pakolni. Sokan csinálták ezt így, mert a folyosókon legalább világos volt, bár hely elég kevés. Már egész jól ment a pakolás, mindennek kialakult a helye. Egyszer csak a szomszéd szobából kilépett Ernő, a magyar doki, akitől két napja köszöntünk el, hogy ő rövidebb távokat akar megtenni. Nagyon megörültünk egymásnak még meg is öleltük egymást. Mondtam neki, Péter is itt van, vele egy szobában aludtunk. Így négyen lettünk együtt magyarok. Nagyon csodálkoztam Ernő kitartásán, behozta a 8 kilométeres hátrányát, tehát tegnap 28,5 km-t tett meg. Nem akármi!!!

Befejeztük a csomagolást, még benéztünk a konyhába, ahol az önkéntesek nagyon ügyesen reggeliztették azokat, akik kérték. Mi csak egy kávét kértünk és kaptunk 50 centért. Én is ittam egyet, ilyen áron nem volt szabad kihagyni. Naponta egy kávét szoktam inni, ezzel a mai adagom meg is volt.

Háromnegyed hétkor indultunk, tudtuk nehéz nap van előttünk, 31 km. Sokáig ballagtunk Logrono városában. Láttuk a híres libás játékot is. Az óváros után új lakótelepeken, gyönyörű parkokon keresztül mentünk a városból kifelé. Egy nagy víztározónál hagytuk el végleg a várost.

 A képen én vagyok a címeres magyar zászlós hátizsákommal.  A kagylónak is mindig látszódni kellett.

Viszonylag korán reggeliztünk, a tegnapi kebab maradékát még kétszerre  ettem meg.

Vajon hány kilométer még Navarette?

Navarette település szélén a San Juan de Acre zarándokház és kórház romjai a 12. sz-ból

Navarette volt a következő nagyobb város, 13 km után. Itt egy nagyobb pihenőt tartottunk a szokásos lábápolással. Nálam ez azt jelentette, hogy levettem a cipőmet, zoknimat, megszellőztettem a lábaimat és bekentem lóbalzsammal. Ez egy kicsit hűsítette és csökkentette a fájdalmat és a fáradság érzését is. Szerencsére nem volt egyetlen vízhólyagom sem, nem tört, nem dörzsölt a cipő. A bal kisujjam belső felén lett egy érzékeny pont, azt minden reggel vattával betakartam és ragtapasszal körbetekertem, napközben nem nagyon volt vele bajom. Ha esetleg nem volt jó a ragasztás, azt is megigazítottam. Ki kellett tapasztalni, hogyan kezeljem ezt a fájós lábujjamat, mert bizony volt olyan nap, hogy nagyon szenvedtem miatta. A pihenő után megnéztük a templomot (16. sz-ból). Hatalmas és gyönyörű, a barokk oltára monumentális.

Tér platánfákkal- Navarette

Ventosa következett 7,2 km után, itt meg sem álltunk, csak szedtük a lábunkat.

Ventosát elhagyva a sárga nyilak mutatják az utat, merre tovább.

Ezen a napon nagyon meleg volt, szinte szó nélkül ballagtunk órákon keresztül. Nagyon sokára lett Najera. Hulla fáradtan vonszoltuk be magunkat a szállásra. Hatalmas hodály, sűrűn tele emeletes ágyakkal, alig lehetett közlekedni. De semmi nem számított, fő, hogy odaértünk.  Ernő, a doki már vígan borozgatott, megint gyorsabb volt mint mi, és megint csak ugyanazt a  szállást választottuk. Pedig nem beszéltük meg. Annyit mondtunk reggel, hogy mi mindenképpen elmegyünk Najeráig.

Najera a vörös sziklafallal

Jutka teljesen kimerült, így rögtön lefeküdt, vízszintesbe helyezte magát. Azt mondta, még van egy kis maradék ennivalója, ő megeszi azt, de el nem megy egy lépést sem vásárolni. Nekem már nem volt semmim, így Ernővel a dokival elmentünk a városba. Jó messze volt egy szupermarket (supermercado),  ott vásároltunk. Vettem bagettet, szalámit, sajtot, paprikát és almát. Visszamentünk a szállásra. Közben Péter a magyar fiú  is megérkezett. Szegény, ő is teljesen kimerült. Alig állt a lábán, csak lerogyott egy székre. Kellett egy kis idő, mire összeszedte magát. Fölöttem kapott ágyat, így most megint együtt voltunk négyen magyarok. Ezután már nem mentünk sehova, itt a szálláson négyesben jól bevacsoráztunk, mindenki ette, amije éppen volt.

Korán lefeküdtünk, nagyon fáradtak voltunk. A nagy meleg és a 31 km mindenkit kimerített. Pedig csak 360 m emelkedés és 240 m ereszkedés volt a mai úton. A szálláson sok az ismerős. Jutka fejénél alvó pasi annyira nyögdécselt és jajgatott, hogy megijedtem, valami komoly baja van. Kérdeztem tőle: doktor?  Si, si- válaszolta és jajgatott tovább. Gyorsan riadóztattuk Ernőt, a dokit, aki jött is, bár mondta , ő gyermeksebész. Kiderült, nincs semmi komoly baj, csak annyi, mint bármelyikünknek. Elfáradtunk, fájnak a lábaink. A jajgatós kapott egy kis Fastum gélt, bekenegette magát és azt mondta jobban van. Egy idősebb úr volt, egyedül. Szerintünk egy kis törődésre, figyelemre volt csak szüksége.

Egyébként a szállás most először adományra ment. (donatívo)

2011.04.28. (csütörtök)

Valamilyen megoldást kellett találnom arra, hogy a nadrágom le ne essen rólam. Egyre bővebb lett és nadrágszíjat nem sikerült szereznem.

Korán felébredtem, hajnalban már nagyon sokat forgolódtam. Mielőtt a többiek felébredtek volna, kivonultam a mosdóba és minden dolgomat elvégeztem. Ez egy fontos dolog volt, de szerencsére nem volt ilyen jellegű gondom egész végig. Pedig gyógyszerrel jól felszerelkeztem, minden esetre felkészülve. Jutkát fél hétkor ébresztettem. Ismét a lépcsőházban pakoltunk, mert a szobában még alig ébredeztek és így nem kapcsoltunk lámpát. Kint pedig még sötét volt. Már sokkal jobban ment a pakolás , negyed nyolckor már indultunk is. Az útikönyv figyelmeztetett, vigyünk magunkkal bőven vizet, mert 11 km-re lesz az első település. Ez kb 3 óra gyaloglás. Reggel még elég hűvös volt, de napközben nagyon szép idő lett. Meleg volt, de enyhe szellő fújdogált. A könyvnek igaza volt, 11 km után volt az 1. város, Viana. Hihetetlen csodás középkori város. Itt kávéztunk egyet, megettem a maradék elemózsiámat, most fogyott el a pár napja vett szalámi utolja. Jól beosztottam. Nyitva volt a templom, bementünk és megnéztük. Valami gyönyörűséges volt. Halk zene szólt, megilletődve hallgattuk. Valami megváltozik az emberben ilyen helyen, ebben a környezetben. Pár percet üldögéltünk a templomban, érdekes módon nem egymás mellé ültünk Jutkával. Ez a későbbiekben is mindig így volt. Nem beszéltük meg, de valahogy mindketten úgy éreztük, most és itt egyedül kell maradni mindenkinek a gondolataival.

A templomi elmélkedés után leápoltuk a lábunkat, friss vizet vettünk magunkhoz és mentünk tovább.

Viana- séta a középkorban

Nem túl nehéz terepen, természetesen állandóan le-fel, kora délután értünk Logronoba. Ez egy nagy város, 148 000 lakosa van. A szállást gyorsan és könnyen megtaláltuk. 12 emeletes ágy volt egy szobában, de tiszta, rendes alberg volt. Sajnos mindketten felső ágyra kerültünk, az alsók már foglaltak voltak. Jutka alatt volt Carla, a lipcsei nő, akivel egy darabon együtt mentünk, de aztán ő elhúzott előre. Itt kaptunk az ágyakra először egyszer használatos matrac és párna borítót.

Zuhanyozás után besétáltunk a városba. Három hatalmas templomot találtunk. Az egyikben valószínűleg gyászmise volt, abba hallgattunk bele. A templomok egyébként lélegzetelállítóan monumentálisak.

Valami ennivaló után kellett néznünk. Bennem megint feltámadt a spórolós, nem akartam 9-10 eurot adni egy zarándokvacsoráért. Találtunk egy pakisztáni kebabost, Jutka rábeszélt, együnk ott. Ez egy jó választás volt, mert ital nélkül 4 euroért ettünk egy-egy kebab-tálat. Csirkehús, hasábburgonya, jó sok saláta és pita. Hatalmas adag volt, felét elcsomagoltattuk. Több ismerős zarándok is itt evett, más is jónak találta a kínálatot.

Visszaballagtunk a szállásra. Közben Péter, a magyar fiú is ideért. Örömmel köszöntöttük egymást. A mi szobánkban, Jutka szomszédságában kapott ágyat, ő is az emeleten.

A mai nap elég laza volt, bár Jutka és Péter is panaszkodtak, hogy nagyon fáradtak. Én egész jól bírtam, a lábaim is rendben voltak, de hát még rengeteg van hátra.

Este egy kicsit beszűkítettem a nadrágom derékrészét, de még így is nagyon bő. Örömmel állapítottam meg, ez nem csak az anyag bővüléséből adódik, valószínű egy kicsit fogyhattam. Azon gondolkodtam, mivel tudnék egy övet helyettesíteni. Jutkának volt egy pár tartalék cipőfűzője, azt nekem adta. Két oldalt belefűztem az övtartóba és most már így méretre össze tudtam húzni. Holnaptól nem kell állandóan igazgatni a nadrágomat, hogy le ne csússzon.

Holnapra nehéz napot terveztünk, az eddigi legtöbb kilométert.

2011.04.27. (szerda)

Az Irache kolostor melletti kútból valóban bor folyik. Igazi finom vörösbor. Ez bizony egy BORKÚT!

A hideg alagsori hálóteremben nagyon jól aludtam az éjjel, bár a jobb karom zsibbadt  és fájt is egy kicsit. Reggel 6-kor felébredtünk, már többen mocorogtak. Kihurcolkodtunk az előtérbe, ott tudtunk villanyt kapcsolni, könnyebb volt összepakolni, mint bent a szobában a sötétben matatni. 7 órakor már indultunk is. Jutka kicsit morgós volt, mert nem kapott kávét. Állítólag még este be kellett volna jelenteni, hogy reggel inna egyet. Hát nem voltak valami rugalmasak a sportcsarnok büféjében. Ráadásul nagyon-nagyon hideg volt kint.

Kb. 3/4 óra gyaloglás után, már messziról megpillantottuk az Irache kolostor hatalmas épületegyüttesét. Hihetetlen, hogy lehetett ilyet felépíteni. Az egykori kolostor szőlészete borkútjáról híres. A kútból valóban bor folyik, mégpedig nagyon finom vörösbor. Korán reggel volt, nem ettünk még semmit, dideregtünk a hidegben, de azért a bort megkóstoltuk. Egy kicsit jobb lett a kedvünk, na nem azért, hogy olyan sok bort ittunk volna, de azt kacagva emlegettük, ha mi ezt otthon (a klubban) elmeséljük!

A borkútnál

A kolostortól enyhén emelkedő ösvényen indultunk tovább. Nemsokára ezután egy magyar lány, Gabriella húzott el mellettünk. Csak néhány szót beszéltünk, úgy tűnt a miénknél sokkal gyorsabb tempóval halad. Hiába díszelgett a hátizsákomon a magyar címeres zászló, nem figyelt fel rá. Elment mellettünk, köszöntünk egymásnak. Ahogy elénk került, én tettem egy megjegyzést, hogy milyen jó cipője van ennek a csajnak. Ő ezt hallotta meg, így derült ki, hogy magyarok vagyunk. Gabriella évek óta Írországban él, egyébként soproni. Elmondta, sajnos nagyon tönkre tette a lábát a cipő, amiben jött és menni akart az úton, ezért kellett vennie egy másikat. Ez most jobbnak tűnik, de a lába azért nagyon fáj. A sebek be vannak ragasztgatva, így tud menni. Ő mondta még azt is, hogy nem sokkal mögöttünk van egy fiatal magyar srác is, Péter és, hogy már rólunk is hallott. Örültünk a találkozásnak, de pár perc után ő már sietett is tovább. Ezek után, ha fiatal fiú ment el mellettünk, mindig utána szóltam magyarul: Te vagy Péter? De sajnos Péter jó sokáig nem került elő.

Azquetába érve már 10 óra felé járt az idő. Nem is gondoltuk, hogy a falu bárja még nem lesz nyitva, pedig már éhesek voltunk és Jutka még mindig nem kávézott. Míg ő a kávéhiány miatt morgolódott, én 1-2 otthoni kekszet majszolgattam és jobb híján vizet ittam hozzá.  Itt ért utol minket Ernő, a magyar doki, akivel közös szálláson aludtunk, de mivel ő reggelizett a sportcsarnok büféjében, kicsit később indult, mint mi. Elmondta, nem volt nagy valami a reggeli, de a borkúti vörösbort nagyon dicsérte. Nekem adta a reggeli muffin maradékát. Itt el is köszöntünk egymástól, azt mondta, ma nem megy hosszú távot, csak Los Arcosig, mi viszont 8 km-rel tovább terveztük.

Ismét emelkedőn mentünk és egy jó fél óra múlva értünk a következő településre, Villamayor de Monjardin-ba. Itt végre kávéztunk egy jót. Általában 1,5 euro egy kávé, finom tejes, habos, elég jó adag. Megnéztük a templomot is, pihentünk egy kicsit, majd nem túl nehéz terepen ballagtunk tovább.

A következő település 12,4 km-re volt, Los Arcos. Gabonamezők és szőlőültetvények között, erdőkkel tarkított enyhén dombos tájon haladtunk. A reggeli hidegnek már nyoma sem volt. Izzadtunk rendesen, a kimerítő gyaloglástól és a napsütéstől is.

Szép jó napot kívánok!- köszönt ránk egy fiatalember, mellénk érve. Na végre, ő volt Péter, akiről már reggel hallottunk, Gabriellától, a magyar lánytól. Péter, egy kedves 30 éves budapesti srác.Együtt ballagtunk egy darabig. Mindegyikünk elmesélte, milyen indítatásból vágott neki az útnak. Majd Péter begyorsított egy kicsit, de Los Arcosban, ahol ő egy hosszabb pihenőt tartott, utolértük és onnan már együtt mentünk tovább.  Ugyanazon a szálláson, egymás mellett aludtunk. Fél 5 után értünk Torres del Rioba, a fantasztikus középkori kisvárosba. Az alberg nagyon jó, a szobában 6 emeletes ágy van (12 fekhely). Mostam pár darabot, majd valami vacsi után néztünk. A szomszédban volt egy pici bolt, vettünk egy bagettet, Jutkával elosztottuk kétfelé. Még volt maradék szalámim, sajtom. A hospitaler kinyitotta a büfét, ott melegítettünk vizet, levest főztünk. Jól bevacsoráztunk.

147 km van mögöttünk. Fantasztikus! Nagyon boldog vagyok!!!!

2011. 04. 26. (kedd)

Átléptük a 100 km-t. Eddig úgy tűnik, mindent hoztunk magunkkal, ami kell, de pár nap múlva valószínű, hogy szükségem lesz egy nadragszíjra!!!!

Nagyon jó volt a "kétágyas szobában" aludni. A hangok azért át - és behallatszottak, de mégis csak külön voltunk. Megint hatkor keltünk, Jutka ivott egy kávét, én pedig ettem pár kekszet és vizet ittam hozzá. Reggelizni, kávézni majd egy bárban terveztem. Ismét negyed nyolc lett, mire elindultunk. Kint még alig világosodott.

 Puente la Reina-t a gyönyörű középkori hídnál hagytuk el.

Szép volt az idő egész nap. Az út közepesen nehéznek mondható, fel-le, fel-le, szokás szerint. Rövid, de meredek emelkedőben itt sem volt hiány. Sokat ballagtunk külön, ilyenkor az ember jobban elmélyedt a gondolataiban. Néha azon kaptam magam, hogy folynak a könnyeim, elkalandoztak a gondolataim, sokszor nem is tudtam hova és merre. Csodálatos hullámzó gabonamezők, kiterjedt szőlőültetvények és olajfaligetek között ballagtunk. 1-1 emelkedő után alaposan megizzadtunk.

Már messziről kivehetően emelkedett ki a horizontból Cirauqui kúpformájú középkorinak tűnő település. Kimondhatatlan érzés volt beérni egy ilyen településre. Rendezett, tiszta, keskeny utcák, középkori házak. Az út meredeken emelkedett a központ felé, ahol egy 13. sz-i templom állt.

 Cirauqui: mintha a középkor felé tennénk időutazást

Lorca településen egy jót kávéztunk és ettünk is. Majd egy jókora emelkedő után értünk Estellába. Az észak Toledójának is nevezik, sok szép polgári és egyházi épületének köszönhetően. Óvárosa lélegzetelállítóan gyönyörű. Bár az utikönyvünk Estellát jelölte meg az 5. szakasz végének, mi mindenképpen tovább akartunk menni, hogy a másnapra ajánlott 30 km-es szakasz egy kicsit rövidebb legyen. Kiderült, hogy amit mi a következő településnek hittünk, Ayegui, Estellával összeépült, tulajdonképpen egy külvárosszerűség. Itt szálltunk meg. Egy sportcsarnok alagsorában volt a szállás. A gondnok német származású volt, így tudtam vele beszélgetni. A szállás egész jó volt, csak nagyon hideg. De voltak plédek, amit most használtam is, mert nagyon fáztam.  Zuhi után kiteregettük száradni az izzadságtól vizes ruháinkat. Jó szeles volt az idő, reméltük megszáradnak estig. Még a nadrágunk is csupa víz volt. Volt a közelben több szupermarket, az egyikben vásároltunk valami vacsorára valót. Még megpróbáltunk kiülni a napra, hogy egy kicsit átmelegedjünk, de olyan hideg volt a szél, hogy inkább bevonultunk és bebújtunk az ágyba. Mindent magamra szedtem, pulcsit, dzsekit, még a fejemet is bekötöttem egy kendővel, úgy bújtam a hálózsákba. A pléd alatt aztán sikerült átmelegedni.

A sportcsarnok alagsorában nagyon hideg volt.

Az úton sok ismerőssel találkoztunk: 

Ernő, a magyar orvos, akivel már kétszer is egy szálláson aludtunk, továbbra is vissza-visszatérő társunk lett. Napközben ismét találkoztunk, de aztán ő elhúzott előre. Megbeszéltük, hogy este a szálláson ismét találkozunk. Mire mi odaértünk, ő már egy üveg bor mellett üldögélt.

Kitty, a japán csaj,vele tegnap ismerkedtünk meg, egy darabig ma is együtt gyalogoltunk.

Dzsoni, a göndörhajú belga fiatalember, akiről kiderült, már unokája is van és tudott németül. Vele megbeszéltem Trianon tragédiáját. Sokat tudott a kommunizmusról.

Egy lipcsei nő, Carla csapódott mellénk. 62 éves, fürge, mint a gyík. Kicsit idegesítő volt,  de másnap  is velünk akart tartani. Valahol útközben ő is megcsúszott és elesett, mert az arca kicsit össze volt törve.

Hihetetlen, de átléptük a 100 km-t, ja és mellesleg elfogyott 100 eurom. Kezdtünk belejönni a zarándokéletbe. Egyszerű, hiszen csak menni kell rendületlenül. Kitűzni a másnapi célt, aztán csak lépegetni, míg meg nem érkezünk. Nagyon fáradtak voltunk, fájt a lábunk, napközben izzadtunk, este meg fáztunk. Biztosan fogytam 1-2 kilót, mert a nadrágom egyre lazább lett. Nem hoztam magammal egy nadrágszíjat, pedig jó lett volna.

Az út le-fel........

2011.04.25. (hétfő)

Mire felértünk az Alto del Pedronhoz, a sajátos zarándokkaravánt ábrázoló pléh szoboregyütteshez, már csak sírtam- sírtam. A cipőimen több kilós sarat cipeltem, folyott az orrom, szakadt rólam a veríték, mindez keveredett a könnyeimmel. Csak pár percre álltunk meg, mert nagyon hideg szél fújt, pár fotót csináltam és már indultunk is tovább.

Az éjszaka nagyon jól aludtam, nem fáztam, sőt egy kicsit még melegem is volt. Pedig voltak plédek kikészítve, de nem volt rá szükség. Már 22 óra előtt lámpaoltás volt. Reggel 6 óra tájban kezdtek mozgolódni a többiek is, mi is keltünk. Sajnos, a tegnap kimosott ruháink nem száradtak meg, hűvös és nedves volt az éjszaka.

Elég gyorsan összepakoltam és gondoltam, útra kész vagyok, amikor eszembe jutott, nem ragasztottam be a lábam kisujját és az valami miatt fájni szokott. Kipakolás a zsákból, de a ragtapaszt nem találtam. Eszembe jutott, hogy valamelyik oldalzsebbe tehettem és mekkora marha vagyok, hogy még mindig nem tudom, minek hol a helye. Visszapakoltam, de sajnos az oldalzsebekben sem találtam, mégis csak a zsák alján lehetett. Hiába, ezt még tanulni kell - gondoltam. Jutka segített ki ragtapasszal az ő készletéből.

Negyed nyolckor tudtunk elindulni, akkorra lettünk kész. Már sokan elmentek előttünk. Én csak 1 pár vizes zoknit tűztem kívülről a hátizsákomra, a többi nedves ruhát egy textil szatyorba tettem és felülre felfogattam. Szellőzni így is tudtak. Judit úgy nézett ki, mint egy karácsonyfa, minden rajta lógott.

Egész jó terepen indultunk. A hegyek, amelyek tetején tegnap szélerőműveket láttunk, felhőbe borultak. Reménykedtünk, hogy nem fog esni. Már egy jó fél órája mehettünk, amikor az grönlandi eszkimó nő jött velünk szembe, visszafelé. Hát ő már jóval előttünk elindult, de észrevette, hogy hiányzik az övtáskája, minden pénzével és irataival. Emlékezett rá, hogy a fürdőben tette le, hát nem volt mit tenni, vissza kellett menni. Csak reménykedni lehetett, hogy mindene meglesz.

Nemsokára utolért bennünket a tegnap megismert magyar férfi. Pár szót szóltunk csak egymáshoz, aztán elhúzott. Úgy ment, mint a puskagolyó, rövidesen már nyomát sem láttuk.

Egyszer csak jött velünk szembe egy férfi, csupa sár volt a ruhája és a hátizsákja is, az arca pedig össze volt törve. Úgy nézett ki, valami sáros helyen eleshetett. Láttuk beszélgetett egy előttünk gyalogló férfival, így mi már szó nélkül elmentünk mellette, csak jeleztük, sajnáljuk, ami vele történt. Azt találgattuk, hol sározhatta össze magát, hiszen az út száraz volt. Rövidesen ez is kiderült.  Mint a marhacsapás, ismét olyan sárossá, agyagossá vált az út. Majd leszedte a cipőt a lábunkról. Majd köves lett az út, de a kövek meg iszonyatosan csúsztak. Nagyon lassan tudtunk csak menni, nagyon meredek volt először fel, majd le és ismét fel. A keskeny csúszós úton ismét nagy szükség volt a botokra. Közben, ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett, a szél is nagyon erősen fújt. Mire felértünk az Alto del Pedronhoz, a sajátos zarándokkaravánt ábrázoló pléh szoboregyütteshez, már csak sírtam- sírtam. Folyott az orrom, dőlt rólam az izzadság és mindez a könnyeimmel keveredett. Ahogy megálltunk, borzasztóan fáztunk. Bátorításképpen megöleltük egymást, gyorsan készítettünk néhány fotót és már indultunk is tovább, lefelé. Láttuk, volt aki taxival hozatta fel magát. Kaptunk egy reklámot is a következő szálláslehetőségről. Azt mondta a reklámos, 2 ágyas szobák vannak és csak 8 euro. Gondoltuk, az bizony jó lenne!

 A hegyről lefelé teljesen megváltozott az idő. Sütött a nap és egész kellemes volt. A völgymenet egy jó kilométeren keresztül elég meredek volt, nehéz köves volt az út, de legalább már nem dagonya. Jutka mondta, jegyezzem meg az utikönyvbe, hogy ez a szakasz felfelé veszedelmes, lefelé rettenetes. Hát van benne valami!!! A kellemes időben rövidesen pihentünk egyet az út szélén. Megettem egy szendvicset, amit tegnap vettem. Sok ismerős ment el mellettünk. Egyszer csak jött az eszkimó nő is. Megtalálta hiánytalanul az övtáskáját. Ő is elég gyorsan megy, jó nagy hátrányt hozott be, hozzánk képest. Vele többet nem is találkoztunk.

A táj gyönyörű volt, idilli dombvidék, hatalmas hullámzó búzamezők, virágzó repcetáblák és óriási szőlőültetvények. A falvak rendezettek, nem győztünk mindenre rácsodálkozni.

  Völgymenetben a köves úton. De már nem sárban és az idő is szép lett.

 Utergában végre találtunk egy kávézót. Mivel reggel óta ez volt az első ilyen lehetőség, 12 km után, rengetegen voltak, persze csak zarándokok. Nagyon jó volt a hangulat. Ittam egy kávét, pihentünk egy jót.

Nem esett nehezemre az indulás, mondtam is Jutkának, egész könnyűnek érzem magam. Erre ő: szívesen átad a csomagjaiból, mert ő viszont elég nehéznek érzi. Egyébként tegnap egész jól sikerült beállítani a hátizsák pántjait, kicsit utánhúztam mindenhol, így egész jól bírom. Pedig kb 10-11 kg lehet. Függ a rajtam levő ruhák és a palackban levő víz mennyiségétől. Eddig a cipő is jól szerepelt. Már láttam csúnya, vízhólyagos, nyomott, kidörzsölt lábakat. Nekem csak a kisujjam fáj egy kicsit, de ha leragasztom, egész jó.

Az út hátralevő része nem volt nagyon nehéz, csak fel-le-fel-le.

Obanos nagyon szép rendezett kisváros, gyönyörű középkori központtal. Mi tovább mentünk Puente la Reinába, ahol kicsit nehezen találtunk rá az albergre. A városba érve elveszítettük a jelet. Többszöri útbaigazítás után és egy kemény emelkedőn felballagva, (pontosabban felvonszolva magunkat) értünk a szállásra. Kíváncsiak voltunk a kétágyas szobákra. Ez egy privát alberg volt és valóban nagyon kulturált. A kétágyas szoba tulajdonképpen kis boxokat jelentett, ahol egy emeletes ágy volt semmi más. De egy ajtón kellett bemenni, a falak elég magasak voltak, nem lehetett átlátni. Felül egy légtér volt az egész, de mégis csak egyedül voltunk. Úgy kell elképzelni, hogy van egy hatalmas terem, körben vannak ezek a kicsi boxok, középen a később érkezőknek pedig egy hatalmas közös szálló. A szállások egyébként mindig koedukáltak. A zuhany és a WC itt is rendes volt, és természetesen volt mosási lehetőség is. Kiteregettük a vizes ruháinkat, napos, szeles, kicsit hűvös idő volt, gyorsan megszáradtak.

A kétágyas "lakosztály"

A budapesti magyar férfi is itt volt, most már bemutatkoztunk egymásnak. Hargitai Ernőnek hívják, gyermeksebész és bizony pár évvel idősebb nálunk. Most először kértem vacsorára zarándokmenüt, mert bolt nem volt a közelben. Ahhoz be kellett volna menni a városba, jó sokat gyalogolni, amihez már se kedvem, se erőm nem volt. A vacsi finom volt és nagyon kiadós. 4-5 féléből lehetett összeállítani. Amit én választottam: tonhalas saláta, bagett, sültkolbász-tükörtojás-hasábburgonya, alma és narancs ital. Ez így 10 euro volt. De tudtam belőle elcsomagolni egy keveset másnapra.

A vacsoránál sokáig beszélgettünk Ernövel, akkor még nem is gondoltuk, hogy hosszabb ideig leszünk majd utitársak, vagyis zarándoktársak.

Este megérkezett a kutyás német srác, akit már tegnap is láttunk. 21 kg a poggyásza, sátor, gázfőző, kellékek a kutyának stb.  Azt mondta, nagyon fáradt a kutya.

2011.04. 24.

Az esőnadrág alatt olyan vizes lettem az izzadságtól, mintha az eső áztatott volna el. Ki is akartam dobni, de Judit lebeszélt róla. Először találkoztunk magyar zarándokkal.

Az éjszaka sokat forgolódtam, mindenem fájt. Vettem be fájdalomcsillapítót, utána jobb lett egy kicsit.

Reggel nem sokkal 6 után felkeltünk, az angol és a francia még szuszogtak nagyon a felső ágyakon. Csöndben kihurcolkodtunk a folyosóra és elkezdtünk pakolni. Még mindig ki-be pakolásztunk, mire azt hittem kész vagyok, eszembe jutott valami, ami miatt ismét kezdhettem elölről. Egy német srác ébredt utánunk a szomszéd szobában. Elmondta, tegnap olyan fáradt volt, hogy már zuhanyozni sem volt ereje ezért most veszi birtokba a fürdőt, mielőtt még a többség felébred. Mindig örültem, ha németül is beszélő zarándokokkal találkoztunk, mert akkor én is tudtam velük beszélni. Judit nyomja az angolt és a németet is.

Végre nagy nehezen összepakoltunk, levonultunk a földszintre, de sajnos nem tudtunk kimenni. Már majdnem dörömböltünk, amikor rájöttünk, hogy a másik ajtó a kijárat. Pedig tegnap 3-4-szer is jártunk arra. Jót nevettünk az ostobaságunkon. Bementünk a földszinti közös helységbe, ahol már nagy volt a készülődés. Sokan kenegették, ragasztgatták a lábukat, mások reggeliztek, pakoltak. Úgy látszik, a földszinti nagy hálóban korábban ébredtek az emberek. Judit ivott egy kávét és már indultunk is volna, de sajnos szemerkélt az eső. Erre ismét pakolás, esőkabát, esőnadrág elő, beöltözés és így indultunk el. Nem sokan lehettek előttünk.

Nem volt nagyon hideg és megállapítottuk, rendben van a felszerelésünk is. Én mindig mondogattam: nincs rossz idő, csak rosszul öltözött turista, jelen esetben: ZARÁNDOK. Ismét fel-le vezetett az út, de egész tűrhető volt a terep. A magas hegyeknek már nyoma sem volt. Csak 271 méter emelkedés és kb ugyanannyi ereszkedés. Nagyjából szinten maradtunk. Tudtuk, 11 km után lesz az első olyan település, ahol enni is lehet valamit, erre állítottuk be magunkat. Addig kellett kitartani a tegnap esti levesnek. Egy idő után kezdtek utolérni és leelőzni a zarándokok. Sokukkal már ismertük egymást. Jöttek a hálótársaink, az angol meg a francia, egy eszkimó nő Grönlandról, egy brazíliai néger, aki emlékezett rá, hogy tegnap este nem kaptunk vacsorát. Jött Kill, a berlini kalapos srác, az újzélandi és holland hölgy páros, az olasz és olasz-japán házaspár és még sokan mások. Mindenki kedvesen, barátságosan köszöntötte egymást.

Lassan elállt az eső és egész jó idő lett. Nem nagyon akaródzott levetni az esővédő felszerelésemet, minden csupa sár és víz volt. Ez lett a vesztem. Jó nehéz terep következett, iszonyatosan meredek, fel majd le és az eső miatt mintha marhacsapáson mentünk volna. A cipőinken kilónyi agyagos sarat cipeltünk. Botok nélkül nem is lehetett volna menni, nehéz lett volna talpon maradni. Szakadt rólam a víz, de esély sem volt rá, hogy ilyen körülmények között megálljunk és elkezdjek vetkőzni. A zsákot le sem lehetett volna tenni.

Judit a sáros úton.

Ez az én lábam, cipőm és botom a sárban.

Végre Trinidadba értünk, ahol találtunk egy egész jónak tűnő bárt, sok finom ennivalója volt. Nekikezdtem az esőköpenyt és az esőnadrágot levetni és akkor derült ki, hogy a ruházatom olyan vizes az izzadságtól, hogy az eső nem áztatta volna annyira el. Persze nagyon fáztam a vizes ruhákban, ezért a bár WC-jében átöltöztem szárazba. Az esőnadrágot meg ott helyben ki akartam dobni, de Judit lebeszélt róla.

Lábápolás.

A bárban végre ettünk egy jót és kávéztunk. Én nagyon finom különlegességet ettem: két vastag tojásrántotta szerű lepény között mindenféle finomság(sonka, sajt, tojás, saláta, olajos hal, valami öntet). Mint kiderült a tortilla valamilyen változata.

Leápoltam a lábam is, mert a csúszós, csuszkorálós talajon megfájdult a bokám. Állandóan ide-oda mozgott, minden lépésnél oldalra.

Innen a Camino jól jelzett városi útvonal lett. A Magdalena hídon átkeltünk az Argán folyón, majd egy hatalmas erődítményen keresztül beérkeztünk Pamplona óvárosába. Az sem tudtuk hova kapjuk a fejünket. Gyönyörű épületek, hatalmas templomok, rengeteg ember, rendezett utcák, szép parkok. Gyönyörü volt.

 Majd tovább gyalogolva, nem nehéz terepen fél négyre értünk Cizur Menorba. Előttünk egy ismerős férfi csapat volt, akik mentek tovább, mi az eszkimó nővel betértünk az első albergbe (szállásra). Már sokan voltak itt, szép kis udvar volt, ott pihentek, beszélgettek az emberek. 10 ágyas szobába kerültünk, emeletes ágyakkal, én fent, Judit alul.Szép volt a fürdő és a WC, külön férfi és női. Volt egy kis konyha, az is teljesen rendben volt. Szóval sokkal szimpatikusabb, mint a tegnapi. Kipakoltunk, zuhanyoztunk és végre mostunk is. Kérdés, mi szárad meg holnapra. Volt itt egy magyar férfi is Budapestről. Ő Roncesvallesből indult, csodált minket az első napért a Pireneusokban.

A jobb szélső ágy volt a miénk.

Este Judit vacsorázni akart. Nagy nehezen találtunk egy bolt-kocsma-étterem komplexumot, ahol egy kis fiatal nő volt az egyetlen kiszolgáló. A lényeg az volt, hogy 10 euróért adott Juditnak 3 fogásos vacsorát innivalóval. Ez volt egy ún. ZARÁNDOKMENÜ. Én nem ettem ilyet. Vettem a boltban sajtot, szalámit és bagettet. A szálláson a konyhában csináltam egy levest, megettem hozzá a bagett felét, teljesen jól laktam. A másik felét elcsomagoltam. Elhatároztam, sosem akarok tartalék elemózsia nélkül maradni és ehhez tartottam is magam mindvégig.

Este 9 körül kerültünk ágyba, itt még teljesen világos volt. Én még írtam a naplómat, terveztem a másnapi útvonalat. Mellettem az eszkimó nő ugyanolyan szorgalmasan körmölt, mint én. Jutka gyorsan elaludt, hallottam a szuszogásán. Kint elég hűvös volt, a ruhák fedett helyen száradtak. Gondoltam, reggelre még biztosan vizesek maradnak.

2011. 04.23.

Egy brazil hölgy megtalálta a kiskendőmet, volt nagy öröm, amikor megláttam a zsákjára tűzve. Tudtátok, hogy 1 spanyol kilométer = 3 magyar kilométerrel?

Elég jól aludtam, bár sokat forgolódtam. Féltem, fázni fogok, ezért megpróbáltam kérni plédet a portán. Az ott ülő férfi tudott németül és szépen elmagyarázta, hogy a plédben mindenféle kellemetlen bogarak tudnak megtelepedni, ezért itt nincs külön takaró. Szóval még örülhettem is, hogy nem leszünk kitéve poloskaveszélynek. Feri tanácsa szerint, még a fejemet is betakartam, teljesen belebújtam a hálózsákba, hogy jól be tudjam lehelni. Reggelre még egy kicsit melegem is lett.

Negyed hétkor keltünk fel, mi voltunk az elsők a szobában. Még teljesen sötét volt. Összefogtuk a cókmókunkat, levittük a földszintre és ott egy padon próbáltunk összepakolni. Hát hiába, a pakolást még gyakorolni kell, elég sokáig tartott. Közben egyre többen ébredtek fel, reggeliztek, készülődtek és indultak el. Egy pakolászó hölgy hátizsákjára tűzve megláttam egy ugyanolyan kis kendőt, mint amilyet én tegnap elvesztettem. Még gondoltam is rá, megkérdezem, nem úgy találta-e. De hát másnak is lehet olyan kis kendője!!!

Fél nyolckor tudtunk elindulni, akkorra már teljesen világos volt, az idő pedig nagyon szépnek mutatkozott. Az első kis faluba érve egy bárban megreggeliztünk. Még csak ismerkedtem a kínálattal és az árakkal, végül egy kávét és szalámis-sajtos bagettet vettem. (4 euro) A felét elcsomagoltam útravalónak. Itt a bárban ismét megláttam a hölgyet, akinek zsákján lógott az én kis kendőm mása. Gondoltam, lesz ami lesz, szólok neki, vagyis mutogatok. Odamentem hozzá, rámutattam a kendőre, mutattam fáj a szívem, sírást imitáltam és azt mutattam, huss elszállt.  Gondolom, semmit nem értettek belőle. De pár perc múlva odajöttek hozzám a férjével, aki ráadásul tudott egy kicsit németül. A férfi elmondta, a felesége tegnap találta a Pireneusokban a kendőt. Így már könnyű volt a dolgom, németül én is elmeséltem a kendő elvesztésének történetét. Volt nagy öröm! Én is, ők is hihetetlennek tartottuk az egészet.Természetesen visszaadták, megöleltük egymást, közösen készítettünk fényképet és megállapítottuk: ez maga a csoda! Egy brazil házaspár volt.

A terep lényegesen könnyebb volt, mint tegnap de emelkedő azért akadt bőven. 410 m emelkedés, 870 m ereszkedés. Nem fújt a szél és egész nap szép volt az idő. 20 km után már nagyon fáradtak voltunk. A kitűzött célhoz este 6-órára értünk. Elég lassan haladtunk, sokat pihentünk. Juditnak nagyon fájt a lába és a zsákja is nagyon nehéz. Én is nagyon fáradt voltam. A cipőm egész jó, bár estére már alig bírtam lépegetni. A kilométer jelzésekre nem lehet számítani. Teljesen össze-vissza jelölnek mindent. Nincs olyan, hogy az utikönyvben, a kapott útmutatóban, ill. a valóságban megegyezzen valami. Egyébként is, míg otthon már 3 kilométert megtennék, itt még csak egyet haladtam. (Legalább is így éreztem)

Nagy örömmel értünk a szállásra, ami a régi városháza épületében volt. (Városháza? Az útikönyv szerint a településnek 140 lakosa van) A recepciós hölgy (hospitaler) nem volt valami kedves. Kifizettük a szállásdíjat és felvezetett a szobánkba. Egy kis szobában 2 db emeletes ágy volt, semmi más. Már 2 férfi volt ott, akik szépen elfoglalták az alsó ágyakat. Se egy szék, se egy létra, semmi nem volt, el sem tudtuk képzelni, hogyan jutunk fel a felső ágyakra. Lepakoltuk holminkat a padlóra és elmagyaráztuk a fiúknak, hogy mi biztosan nem tudunk fölülre felmászni. Erre az egyik szó nélkül átpakolt a felső ágyra, Jutkának már megvolt a helye. Én mondtam, ok, felmegyek, de Jutka még addig vitatkozott a másik pasival is, míg ö is fölvágta a cuccait a felső ágyra. Ezután ők el is vonultak valamerre, mint később megtudtuk, a helység egyetlen bárjába vacsorázni.

Jutka káromkodott ezerrel, morgott, mint a bolháskutya és puffogott, mint a réti vipera. Erre én magára is hagytam őt, elmentem felfedezni a terepet. Megkerestem a fürdőt, a konyhát, az internetet és benéztem a többi szobába is. Meg kellett állapítanom, örülhetünk a szobánknak, mert a földszinten egy jó nagy szoba van, rengeteg emeletes ággyal, ronda vizesek a falak. Visszamentem a mi szobánkba, Jutka még mindig morgolódott. Elküldtem, nézze meg a földszinti szobát, utána majd csak elégedettebb lesz a miénkkel. Úgy is volt. Utána már csak nevettünk azon, hogy milyen hálótársaink vannak. Jutkán egy francia, rajtam egy angol alszik. Vagyis pontosabban felettünk, de így murisabban hangzott.

Lezuhiztunk, majd elindultunk, valami vacsorázó helyet keresni. A település egyetlen vendéglője, amit itt bárnak neveznek, zsúfolásig tele volt zarándokokkal. Szóltunk a pincérnek, mi is szeretnénk vacsorázni, de azt mondta, azt már korábban be kellett volna jelenteni, nem tud adni semmit.Még magyaráztuk neki, hogy hozhat bármit, mert nagyon éhesek vagyunk és állva is megesszük, vagy kint az utcán, de azt mondta: NINCS! Mérgesen és éhesen ballagtunk "haza", nem volt más, mint ismét egy otthonról hozott leves. Egyébként a konyha is elég ronda volt, lepukkant és még koszos is. Otthon biztosan nem mentem volna be ilyen helységbe.

Este elkezdett csöpögni az eső. Küldtünk rövid e-maileket. A kapott leveleknek nagyon örültünk.

Sok zarándokkal már ismerősként köszöntöttük egymást. Mi is találtunk ám dolgokat. Pl. egy túrabot végéről a gumit, amit szerencsésen vissza is adtunk egy olasz nőnek. Még van egy napszemüvegünk és egy db kék zoknink. Mi is kiakasztottuk a hátizsákra, hátha észreveszi a gazdája.

Az olasz-japán (brazíliai) és olasz házaspár sokáig volt utitársunk.

Már feküdtünk, amikor hálótársaink megjöttek. Feltornászták magukat a felső ágyakra, egy szót sem szóltak, aludtak nyugodtan.

Hát tanuljuk rendesen a Caminot!

A táj itt is nagyon szép volt.

Öröm egy fárasztó emelkedő után!

2911. 04. 22.

Keresztül a Pireneusokon. A látvány lenyűgöző, a szélvihar borzasztó. Elveszett a kis kendőm, elvitte a szél.

Nagyon jól aludtam az éjszaka, igaz nagyon fáradt is voltam. Az előző éjjel semmit nem aludtam, azelőtt meg kb 4 órát. Időben lefeküdtünk, így reggel nem sokkal 5 után már ébredeztünk. Minden cuccunkat kicipeltük a teraszra és elkezdtük a nagy pakolást. Jó másfél órát pakolgattunk a hátizsákba ki-be. Amikor már azt hittem kész vagyok, mindig eszembe jutott valami, amire még szükségem volt, vagy esetleg feltételeztem, napközben szükségem lehet. Akkor kezdtem elölről az egészet. Hiába, meg kell szokni a "hátizsákból élek" napokat. Végre összeállt minden és 7 órakor indulásra készen álltunk. Megöleltük egymást Jutkával ( ez az ölelés minden reggel megismétlődött indulás előtt), majd nekivágtunk a Caminonak.

Egyre több zarándok jelent meg mögöttünk, mellettünk, nem szégyen, de sorra előztek le minket. Elég kimérten gyalogoltunk, tudtuk nagyon nehéz terep van előttünk. 1350 m emelkedés és 550 m ereszkedés. 27 km.

4 és fél km után volt egy Huntto nevű vendéglő, láttuk vannak akik már ott kávéznak. Gondoltuk, mi is feltérképezzük az árakat és esetleg iszunk egy kávét. Közben láttam, hogy vannak, akik ettek is. Bementem és valahogy sikerült megtudnom, kézzel- lábbal mutogatva, hogy5 euróért lehet reggelizni. Mivel kekszen kívül semmi ennivalónk nem volt, örültünk a lehetőségnek. A mutogatósdiból úgy értettem, hogy kávé és fél bagett jár ezért a pénzért. Nagy volt az öröm, amikor egy komplett reggelit kaptunk. Nagy adag kávé sok tejjel, bagett, lekvár, vaj,  rostos narancs ital. Nem is akartuk elhinni, olyan nagy adag volt és nagyon finom. A bagett felét még el is csomagoltam, most már volt elemózsiám is az útra. Jóllakottan és jókedvűen mentünk tovább, még nem tudtuk, mi vár ránk.

Ahogy haladtunk felfelé, egyre hidegebb lett, az eső is elkezdett csöpögni. Felhúztam a hátizsák esővédőjét és felvettem a dzsekit. Esőkabát nem kellett, annyira nem esett. De a legrosszabb az volt, hogy egyre erősebb lett a szél.És mindig csak szembe, vagy oldalról fújt. Alig bírtunk menni. Volt olyan, hogy akkorát dobott rajtam, hogy kitántorodtam az út közepére. Nagyon nehezen haladtunk előre. Mivel mindig csak felfelé baktattunk, teljesen előre hajolva lépkedtünk, hogy csökkentsük a közegellenállást. A dzseki kapucniját ráhúztam a kalapra, mert különben levitte volna a viharos szél. Közben egyre hidegebb lett, fel kellett venni a meleg pulcsit is. A kezem is majd lefagyott, de hát a kesztyű a zsák alján volt valahol, esély sem volt rá, hogy itt a viharban elkezdem keresni. Az orromat állandóan fújni kellett, ezért odakötöttem a zsák pántjához előre egy kis törlőkendőt, amit valahol sikeresen el is hagytam, vagy a vihar tépte le, nem tudom, nem vettem észre.

Nagyon sok zarándok volt az úton, minden korosztály. Mindenki nagyon kedves, mindenki köszön, mosolyog, már amennyire a viharban mosolyogni lehet. Egy magaslatra felérve, pici pihenőt tartottunk, egy brazíliai házaspár (olasz származású férfi és japán nő) csokival kínált.Sok mindenkivel próbáltunk szóba elegyedni, én általában mindig felkínáltam, hogy készítek fényképet. A táj csodálatos volt.

Az egyik legkülönlegesebb zarándoktársunkkal kb az út 1/3-ánál találkoztunk. Egy elég idős hölgy volt, nagyon kimerültnek tűnt már akkor. Egy fiatalabb férfi kísérte. Valami miatt az volt az érzésünk, hogy egy apáca, vagy valami nagyon szent életű nő lehet. Amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, agyon szorongatta a kezünket, az ég felé fohászkodott és magyarázta, alig kap levegőt és alig bír menni. Adtam neki egy szem negrot, nagyon hálálkodott. Mondtam: eukaliptusz, mentol. Aztán lemaradtak, nem is láttuk őket egész nap. Emlegettük is , vajon hogy birkózik meg az "apáca" ezzel a nehéz heggyel?

Az idő csak múlt és mi nagyon lassan haladtunk az iszonyat viharban. Aztán mégis csak elértük a legmagasabb pontot 1430 méter. Innen már lefelé vitt az út, ami igencsak meredek és köves volt.

Végre lefelé visz az út!

Fél hatkor értünk Roncesvallesbe.

Gyorsan megtaláltuk a zarándokszállót, a hatalmas kolostor épületében.

Szépen felújított épületszárny, 10 euro volt a szállás. Egy hatalmas tetőtéri szobában 40 ágy, férfiak, nők együtt (akkor ez még furcsa volt), de az ágyak kettesével elég jól el vannak szeparálva. Kifogástalan a fürdő és a WC. A földszinten pedig egy teljesen felszerelt konyha is volt.

Zuhi után főztünk egy levest, jólesett a meleg. Már csak arra volt erőnk, hogy megnézzük,holnap merre kell indulni.

Ahogy lementünk a földszintre, hát mit  láttunk? A "mi apácánkat" támogatják be a szállóra. Egy nagy köpenyt borítottak a vállára és vezették valami orvosi szobába. Hát ő is ideért, nem gondoltuk volna. 9 óra után nemsokkal készültem lefeküdni, és akkor láttam, hogy a szomszéd ágyon van az "apáca". Ő is megismert, és hosszan elmesélte, gondolom a napi viszontagságokat, természetesen spanyolul, amiből én egy szót sem értettem. Közben folyamatosan hálálkodott az égiek felé.  Őt aztán nem láttuk többé, de sok zarándokkal a későbbiekben is találkoztunk. Mindig emlegettük, milyen kemény volt a Pireneusok szakasz.

Feladvány kilencedikes diákjaimnak:

Egy tébolyodott zarándok ballag a Pireneusokban, 10 kg-os hátizsákot cipel, viharos szél fúj állandóan szembe, néha oldalról is megdobja. Hogyan lehet a közegellenállást a legkisebbre csökkenteni, ha a zarándoknak haladnia is kell?

TGV-vel száguldani valóban nagy élmény volt.

12:20-ra értünk Bayonneba. Ott egy jót sétáltunk a városban. Volt éppen valami húsvét előtti vásár, ott néztünk körül. Az állomáson itt láttunk először zarándokokat. Ők már túl voltak a zarándoklaton, látszott a ruhájukon, cipőjükön és a csomagjaikon is.

Saint Jean Pied de Portba 15:05-kor indult a vonatunk, 8,80 euro volt a jegy. (Ezt nem vettük meg előre.) Ez a vonat tulajdonképpen egy sínbusz volt. Nagyon szép, és a másfél órás úton bevitt bennünket a Pireneusokba. Végig festői környezetben vonatoztunk. Nem győztük kapkodni a fejünket, mindent látni akartunk. A természet már teljes tavaszi pompájában mutatta magát. Gyönyörű volt. A vonaton 6-8 hátizsákos utazott, gondoltam nem a legmozgalmasabb időszaka ez a zarándoklatnak. Be kellett látnom, tévedtem. A kisváros zsúfolásig tele volt turistákkal és induló zarándokokkal.

       A többieket követve könnyen megtaláltuk a Zarándokirodát. Regisztráltunk, (2 euro) kaptunk egy Zarándokútlevelet és némi útmutatást a kezdetekhez. A Zarándokirodában vettünk egy nagy fésűkagylót, amit a hátizsákunkra akasztottunk. Láttuk, mindenki így csinálja. Sajnos az olcsóbb szállások foglaltak voltak. A még szabad és elfogadható árú  ajánlatok között volt egy egyházi szállás, gondoltuk megnézzük. Sajnos ott sem volt hely, de egy férfi felajánlotta, elkísér minket egy privát szállásra, ami 12 euro. Elfogadtuk, nem nagyon volt más választásunk. A szobában, ahol aludtunk, 12 ágy volt, mindegyik ágy matracán lepedő, párna, pléd. Ez meglepetés volt, nem számítottunk csak csupasz matracokra. Azt azért megállapítottuk, hogy a lepedő és a párnahuzat már használt, de nem számított, úgyis hálózsákban aludtunk. A szobához tartozott egy szép fürdőszoba zuhannyal és persze 2 WC is. Amikor megérkeztünk, 2 svájci lány volt a szobában, akik kerékpárral mennek 12 napot. Később érkezett még egy párocska is, de velük már nem beszéltünk. Egész éjjel csak hatan voltunk a szobában. A szállás tulajdonosa ingyen engedett internetezni, így tudtam leveleket írni.

Zuhanyozás után körülnéztünk a városban, sétáltunk egy kicsit, de valóban csak egy kicsit, mert nagyon fáradtak voltunk. Estére elfogytak az otthonról hozott szendvicseim. Sajnos, mire vásárolni akartunk valamit másnapra, már nem találtunk nyitva élelmiszer boltot. Volt még némi kekszem, nem baj, holnapra az lesz.

Megnéztük,merre kell másnap indulni. Elhatároztuk, hatkor felkelünk, összecsomagolunk és amint világosodik, indulunk.

 Jól utaztunk, az éjszaka Párizsban nagyon kalandos volt. 9,9 kg lett a hátizsákom.

Tegnap este mindent összecsomagoltam. Reggelre csak a szendvicskészítés maradt. Négy összeborított nagy kenyérszeletet csomagoltam az útra. Ne kelljen rögtön Párizsban ennivalót venni!

Reggel még mentem tanítani, 3 órát megtartottam, 11-re értem haza. Gyorsan átöltöztem, ittam egy kávét, még egy gyors fényképezkedés a kertben, elköszöntem Morzsikától és Cilikétől és 12 órakor már indultunk is Budapestre.

Útközben telefonon beszéltem azzal a Rétfalvi Andreával, akinek emailjét tegnap késő este olvastam. Azt írta, ő egy héttel utánunk indul, szeretne velünk beszélni. Időhiányban már csak ezt a telefonbeszélgetést tudtam neki felajánlani. Kiderült, ő is székesfehérvári, ugyanabban a városrészben lakik, ahol mi. A netes fórumozók közül emlékeztem a nevére, ő pedig a blogomat is olvasta. Megbeszéltük, találkozunk, ha hazajöttünk.

12 órára fenn voltunk a reptéren, Ferihegy 1-ről indult a gépünk 20 perc késéssel 15:30-kor indultunk és 2 óra repülés után értünk Párizsba. A repülés nagyon jó volt. Ablak mellett ültem, fantasztikus volt a kilátás, vagyis lelátás. Gyönyörűen látszottak az Alpok havas csúcsai. Meghökkentő, fantasztikus látvány volt.

Párizs Orly reptéren landoltunk. Felvettük a csomagokat, a zsákokat kibontottuk a fóliából. (Otthon befóliáztattuk a zsákokat, biztosítással együtt 2000 Ft volt). Kicsit ücsörögtünk a reptéri váróban, nézelődtünk. Feltűnő volt a katonai jelenlét, hármasával járőröztek fegyveres katonák. Hát igen- az afrikai események!

Majd megkerestük a buszt, ami bevitt a Montparnasse pályaudvarra. Nem volt nehéz megtalálni, a reptér kijáratától jobbra, nagy felirattal várakozott a busz. 11,50 euro volt a jegy. A délutáni csúcsforgalomban elég lassan haladtunk, de hát volt időnk bőven.

Egy kicsit sétáltunk az állomás körül, majd megpróbáltuk feltérképezni az állomás épületét. Itt is fegyveres katonák járőröztek, hármasával sétáltak le-fel. Mivel a reggel induló vonatok még nem voltak kiírva a kijelző táblára, az információs pultnál próbáltunk érdeklődni, biztosan jó helyen vagyunk-e. A hölgy nagyon kedvesen elmondta, hogy igen, innen fog indulni a vonat, de éjszakára bezárják az állomás épületét, ezért jobb lesz, ha keresünk valami hotelt magunknak. Mi azért bíztunk abban, hogy nem fognak éjnek idején a párizsi éjszakába kidobni bennünket, mert a neten olvastam, hogy hasonló szituációban, akinek érvényes jegye volt, bent maradhatott egy éjszakai váróban.

Megvártuk, míg váltás lett az információban, most egy férfi volt szolgálatban, gondoltuk, tőle is kérünk némi információt, hátha mást mond, mint a hölgy. Hát ő, meg sem értette mit akarunk. A kinyomtatott jegyünket nézegetve azt magyarázta, menjünk a jegykiadó automatákhoz és vegyünk jegyet a reggeli vonatra. Hát ennyit erről!!!

Beültünk a váróterembe, megpróbáltuk magunkat kényelembe helyezni, tudtuk hosszú lesz az éjszaka. Sajnálattal és bosszankodva tapasztaltuk, hogy a WC-ért fizetni kellett (50 cent) és az innivalós üvegeink nem fértek a mosdó csapja alá, ahol meg akartuk tölteni. Ráadásul a WC 11 óra körül be is zárt, tehát konstatálhattuk, a továbbiakban se víz, se pisi!

Gondoltam körülnézek innivaló ügyben, és az egyik éppen záró pályaudvari kávézóba kopogtattam be, megkértük az ott dolgozókat, töltsék meg vízzel a flakonjainkat. Szerencsénk volt, szó nélkül megtették. Aztán később eszünkbe jutott, hogy Jutkának van egy pohara, a későbbiekben azzal szépen meg tudjuk majd tölteni a kiürült flakonokat.

Tovább ücsörögtünk a váróban és csak reménykedtünk, hogy nem hajtanak ki bennünket az utcára éjnek idején. Hát ez nem így történt. Kicsivel éjfél után jött egy biztonsági ember, aki félreérthetetlenül a tudomásunkra hozta, hogy innen mennünk kell. Hiába mutogattuk neki a másnap reggelre szóló érvényes jegyünket, nem ajánlott fel semmi megoldást. Mutogattuk neki, zárja csak be nyugodtan a várótermet, mi itt maradunk, hajthatatlan volt. Az értelmetlen magyarázkodás után otthagyott bennünket és pár perc múlva visszajött egy nagy kutyával és ismét csak a távozásra szólított fel minket. Hát nem volt mit tenni, mentünk. Még átvonultunk egy másik váróba, de a kutyás pár perc múlva már ott is volt és mindenkit kiterelt az éjszakába. Ekkor már 1 óra volt. Azt azért elmondta, fél 5-kor vissza lehet jönni, akkor újra kinyit az állomás épület. Ő is azt ajánlotta: hotel, vagy bár. Mi a bár mellett döntöttünk. Sorra egymás után voltak az éjszakai bárok, még nyitva, de mondták, rövidesen zárnak. A harmadik helyen viszont a pincér nagyon kedvesen egy papírra felírta és lerajzolta, hogy kb. 100 méterre van egy reggelig nyitva tartó bár, menjünk oda nyugodtan, biztonságos hely. Igaza volt. AU BAROUDEUR volt a bár neve. Megbeszéltük a pincérrel, hogy pár órát szeretnénk itt ücsörögni. Mondta, semmi gond. Beültünk, rendeltünk egy kávét és hajnali négyig ott ücsörögtünk. Nagy volt a forgalom, többen voltak, akikről rögtön lehetett tudni, látni, hogy szintén utazni fognak, hasonlóan, mint mi, az éjszakát múlatták itt. Egész kellemes hely volt, biztonságban éreztük magunkat,  nem kellett az utcán éjszakáznunk.

Egy kávé mellett Párizsban az éjszakai bárban.

Ja, majdnem elfelejtettem: 10 kg volt a zsákom és volt még egy szatyrom is, amit a fedélzetre kézipoggyászként vittem fel. Ebben voltak a szendvicsek 2 napra, innivaló (1 literes flakon, mindig vízzel utántöltve), keksz, dzseki, pulcsi.

És itt van a teljes poggyászlista:

Zarándokcsomag

1. Ami rajtam volt induláskor

hosszú nadrág,

rövid ujjú póló

fehérnemű

zokni

dzseki

kalap

túracipő

óra

2. Volt egy szatyrom , amit felvittem a repülőre, mert a csomagot feladtam poggyásznak. Ebben volt:

termopulcsi

nedves törlőkendő

fényképezőgép

cukorka

túrakalauz (utikönyv)

notesz (naplóíráshoz)   ezeket később bezsákoltam.

3. Övtáska (mindig rajtam volt)

pénz

bankkártya

szem. ig.

az előre megvett és kinyomtatott jegyek

papírzsepi pár + 2 db textil zsebkendő

toll

szőlőzsír

napszemüveg

nemzetközi TB kártya

telefon

4. Ruházat

hálózsák

esőkabát

1 melltartó

2 bugyi

1 kendő (sok mindenre jó volt, kérdezz, ha érdekel)

törülköző , mikroszálas kicsi és nagy, a kicsit mindig a zsákomra tűztem, több funkciót is betöltött

túrazokni 3 pár

hosszú ujjú ing főleg a nap ellen volt hasznos

túrabot

esőnadrág

2 rövid ujjú póló gyorsan száradó

1 ujjatlan póló

melegítő hosszú nadrág

térdnadrág

strandpapucs nagyon könnyű

kesztyű

egy lábfej nélküli harisnya (sokszor jó volt, alváshoz, hidegben aláöltözni. esőnadrág alá…)

kesztyű

fürdőruha

túraszandál

mellény

5. Egyebek

papírzsepi

sebtapasz

vatta

WC papír

fültisztító pálcika

sampon

borotva

bicska, amin mindenféle eszköz volt, kanál, villa

olló

tükör

csipesz

körömreszelő

ruhacsipesz 10 db

biztosítótű 4-6 db

egy db madzag, amire teregetni lehet

telefontöltő

elemtöltő a fényképezőgéphez  (nekem külön volt telefonom és fényképezőgépem)

elosztó

fésű

tusfürdő

desodor

fogkefe

fogkrém

mosókrém

arckrém

tű- cérna, nem csak varráshoz

6. Gyógyszerek, krémek

hashajtó

székletfogó

fájdalomcsillapító

görcsoldó

Tetran, vagy Bactroban kenőcs

ha vannak saját gyógyszereid, amiket szedned kell

lábápoló krémek: nekem bevált a lóbalzsam és a Richtofit sportkrém, a barátnőm a rozmaring krémre esküszik, de vittem svédkeserű krémet is

svédcsepp, a fiúk inkább egy kis pálinkára esküsznek

Fenisztil krém csípésekre

vietnami balzsam

aranyér ellen valami

neogranormon  baba popsikenőcs,ez is nagyon hasznos lehet

7. Ennivaló

2 zacskó leves

2 kis májkonzerv

Negro cukorka

szőlőcukor

szendvics az első napra

ZARÁNDOKOK IMÁJA

Uram, légy az utazó társasága,

irányadója az elágazásoknál!

Adj neki erőt, amikor elgyengül,

védelmezd veszély közben,

oltalmazd az út során,

adj árnyékot a nap hevében,

világíts a sötétségben,

nyújts vigaszt, mikor kedvét szegi

és szilárdítsd meg szándékában!

Amen

Szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akik nélkül nem indulhatnék el az Útra:

Gyermekeimnek, Péternek és Szilviának, hogy bíztatnak és bátorítanak.

Férjemnek, Ferinek, hogy bármit is gondol, vagy érez, nem ellenezte az utat és beletörődött,  elfogadta, hogy 50 éves korom után lettem hóbortos.

Húgomnak, Marikának,  aki idős édesapámat segíti és mindig ott van mellette, ha kell, nem úgy, mint én.

Igazgatónőmnek, aki abban segített, hogy ebben az időpontban tudjak indulni.

Kollégáimnak, akik vállalták, hogy helyettesítenek.

Barátaimnak, akik bátorítanak.

Briginek és Zsoltnak, akik személyesen osztották meg velünk tapasztalataikat.

Az internetes fórumozóknak, akik sokat segítettek a felkészülésben.

A Jóistennek pedig azért mondok köszönetet, hogy Juditot mellém vezette, megadta nekem az elhatározás gondolatát és a bátorság érzését.

Amikor ismerőseim, barátaim, rokonaim megtudták, hogy a Caminora készülök, általában ezeket a kérdéseket tették fel:

Mi az  Camino?

Mit szól hozzá a férjem és a gyerekek?

Hogy jutott ez eszembe és miért akarok elmenni?

A kérdések közül csak a miért-re nem tudok válaszolni, és egyelőre nem is keresem makacsul a választ. Majd a végére biztosan kiderül. Így jártam két évvel ezelőtt is, amikor egy hirtelen gondolattól vezérelve úgy döntöttem, valami olyat fogok csinálni, amit addig még soha. És, hogy miről is volt szó? Legyen itt az akkori feljegyzésem. Szerintem a Camino gondolatának alapjai már ott kezdtek bennem épülni. De még én sem tudtam.

Sokszor végignéztem az ott készített fényképeket.  Már sokadszor lapozgattam a fotók között, amikor felfigyeltem egy kicsit félrecsúszott transzparensre, a következő felirattal:

„Jöjjetek hozzám mind, akik elfáradtatok és terheket hordoztok, és én felüdítelek titeket.”

Ott volt végig a szemem előtt az otthon kertjében, láttam is és mégsem láttam meg, pedig az én „MIÉRT?” kérdésemre minden bizonnyal ez a szent idézet adja meg a választ.

2009. szeptember 16.  

Meglepődve  láttam, hogy naponta több látogatója van blogomnak. Talán nem csak az ismerőseim olvassák? Kedvükért álljon itt néhány szó magamról:

Gubánné Ármai Erikának hívnak, 53 éves pedagógus vagyok, Székesfehérváron élek. Felvidékről származom, 24 éves koromig ott éltem egy Marcelháza nevű faluban. Komáromban a Magyar Tannyelvű Gimnáziumban érettségiztem, majd Pozsonyban a Komensky Egyetemen szereztem matematika-fizika szakos tanári diplomát. 1981 óta élek Székesfehérváron, 1990-ben kaptam meg a magyar állampolgárságot.

Férjem Ferenc, a világ legügyesebb embere. Két gyermekem van. Péter, Budapesten él, mérnök-informatikus, nagyon büszke vagyok rá. Szilvia jelenleg Írországban él, személyi aszisztens egy pénzügyi tanácsadó cégnél. Nagyon hiányzik.

1985 óta a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskolában tanítok. Kicsi korom óta pedagógus szerettem volna lenni. Munkámban fontosnak tartom az oktatás és a nevelés harmonikus egységének megteremtését, ami a mai értékvesztett világban egyre nehezebb.

Munkám során törekszem arra, hogy tanítványaimnak átadjam az általam képviselt értékrendet, amely egy mai kamasz számára talán túl konzervatívnak tűnhet: a család, az otthon, a haza és a munka szeretete, az anyanyelv és az ünnepek tisztelete, a környezet tisztasága, a természet védelme, az egészséges életmód és a rászorulók segítése. Továbbá, hogy szeretettel és tisztelettel viseltessünk egymás iránt.

És legyen itt ráadásul egy gyönyörű vers:

Horváth-Varga Sándor - Amit az élettől akarok

Remélni jót és alkotni szépet
Boldognak látni minden népet
Megetetni az összes éhezőt
Virággal ültetni be tar mezőt
És meglocsolni a sivatagot
Ez - mit az élettől akarok

Békében nevelni sok gyermeket
S ne legyen rémisztő a rengeteg
Fény gyúljon fel az agyakban
S az ember ne éljen akaratlan
Csak az örömök legyenek nagyok
Ez - mit az élettől akarok

Emlékezni arra mi régen volt
Becsülve tisztelni az öregkort
Mert tapasztalás tanít jövőt
És erős oltalmazhat serdülőt
Hogy városokat ne fedjen el homok
Ez - mit az élettől akarok

A vérnek legyen végre értéke
S nem kérdezve, hogy kérték-e
Csak adni, magadból őszintén
Hogy kísérjen a tudás, a fény
S a gyermekek legyenek boldogok
Ez - mit az élettől akarok

Kérem, legyen mindennap ünnep
Hol könnyet nem a fájdalmak szülnek
Legyen hit, megértés, szeretet, béke
Hisz az életnek van valódi értéke
Így büszke lehetek, hogy ember vagyok
Ez - mit az élettől akarok

Az információk döntő többségét az internetről szereztem be. Több naplót végigolvastam és rendszeresen látogattam a közösségi oldalakat is. Néha én is írtam be kérdést, kérést, amelyekre hasznos tanácsokat és válaszokat kaptam. Ezeknek az információknak segítségével választottam ki az útvonalat, kezdtem el beszerezni a felszerelést és innen kaptam meg azt a bátorítást is, hogy merjek nekivágni az Útnak. Nem nagyon akartam személyesen találkozni olyan valakivel, aki már megjárta a Caminot. Aztán a sors ezt is másként rendezte.

A Velencei tó körüli túránk utolsó pár kilométerén vonszoltuk magunkat. Már nagyon-nagyon fáradtak voltunk. Felvetődött bennünk, hogy hazaszólunk telefonon, jöjjenek értünk, így is megvan több, mint 30 kilométerünk. Aztán mégsem szóltunk, ballagtunk tovább. Kétszer mondtunk nemet az autóbusz csábításának, épp akkor ért a megállóhoz, amikor ott ballagtunk. Csak fel kellett volna szállni és 300 méterre az otthonunktól leszállni. Ezt sem tettük meg. Utólag visszagondolva, ennek így kellett lenni.

Ballagtunk tovább, gyermek és mozgalmi dalokat kezdtünk énekelgetni, közben már kezdett sötétedni, amikor egy biciklis fékezett le mellettünk és egy ásványvizes palackot nyújtott felénk.

A megfáradt vándoroknak -mondta a fiatalember. Honnan hová?- kérdezte.

Oda megyünk ahonnan reggel indultunk- válaszoltam, kissé óvatosan - csak közben megkerültük a Tavat.

Az szép -mondta ő. Én is nagy túrás vagyok, tavaly végigjártam a Caminot.

A döbbenettől és persze a fáradságtól is, alig tudtunk megszólalni. Ilyen nincs, mondogattuk. Pedig van!!!! Megbeszéltük, találkozunk egyszer és majd mesél.

Két hét múlva találkoztunk Zsolttal, a negyvenes éveiben járó fiatalemberrel, akit öröm volt hallgatni, ahogy mesélt az útról. Ő a portugál utat is megtette, közel 2000 km-t gyalogolt, sokszor a szabadban aludt. Köszönet neki, hogy időt szakított ránk.

Brigi, velünk hasonló korú hölgy, nagy természetjáró, két éve egyedül járta végig a Caminot. Egy ismerősünk tanácsára vettük fel vele a kapcsolatot. Olyan kedvesen és szeretettel fogadtak otthonukban, mintha régi barátok lennénk, pedig csak egy e-mail váltás és egy telefonhívás előzte meg találkozásunkat. Örülök, hogy rátaláltunk Brigire. Nagyon sok hasznos és megszívlelendő tanácsot kaptunk tőle.

17 nappal vagyunk az indulás előtt.

Nem érzem magam nagyon edzettnek, de tunyának sem. Évek óta járok tornára, általában hetente kétszer. Időnként biciklizek, otthon és a munkahelyen is sokat lépcsőzök. Tavasztól őszig pedig viszonylag sokat dolgozom a kertben.

Azt olvastam, van aki minden edzettség nélkül vág neki az útnak, én úgy gondoltam, érdemes próbát tenni. Január 9-én gyalogoltam először egy nagyot Judittal, kb 15 km-t. A kutyusomat Morzsikát is vittem magammal. Ő nagyon jól bírta. Nekem viszont elkezdett fájni a bal lábam középső ujja, belül a csont. Ez a túra már a Camino-jelölt cipőben történt. Nagyon nekikeseredtem. Nem lesz jó a cipő. Még bírtam volna gyalogolni, de a cipő, nem jó.

Egy hét múlva volt a következő hosszabb gyaloglásom. Reggel nagyon korán felébredtem és fél hatkor, ismét Morzsával együtt már nyomtam is a kilométereket. 2 óra alatt 10 km-t tettem meg. Az út nagy részén még sötét volt, de nagyon élveztem. A lábam kicsit fájt, de nem annyira, mint az előző alkalommal.

Másnap ismét 15 km. Igaz sík terepen és kicsi hátizsákkal. Egyáltalán nem borzasztó, ki lehetett bírni. De a cipő még mindig nagy gond volt, nem nyomott, de fájt benne a lábam, talán rossz az egész felépítése. Ezután mentem el a túraboltba és mint korábban már írtam, vettem egy másik pár cipőt.

Elkezdtem bejáratni az új cipőmet. Hétvégenként 10-15 kilométereket gyalogoltunk. Február közepén beiktattunk egy 20 km-es túrát, márciusban pedig megcsináltunk egy 37 km-es kört a Velencei tó körül. Hát ez nem volt akármi, de megcsináltuk.

Mivel az indulásig rengeteg a teendőm, itthon és a munkahelyen is, hosszabb és gyakoribb gyaloglásra már nem lesz lehetőségem. Úgy tervezem még néhány 10 km-est megcsinálok, a többi pedig már élesben lesz.

Már nagyon készülök, minden gondolatom a Camino körül jár. Judittal minden nap beszélgetünk, bátorítjuk egymást és megbeszéljük a készülődéssel kapcsolatos dolgokat.

Itt még csak a Velencei tó körül

Pihenő kb. 30 kilométernél
 

Nehéz elképzelni, hogy az 5 hétre szükséges összes holmit belepakolom egy hátizsákba és mint csiga a házát, cipelem magammal. Ráadásul azt mondják, 8 kg alatt kellene maradni a súlynak. (igen-igen: 8 kg a tömeg, a súly kb. 80 N). Ja és persze a cipő a legfontosabb!!!

Ennek szellemében kezdtem el a felszerelés beszerzését. Január közepén elmentünk az egyik nagy sportáruházba (Decathlon Budaörs), ahol az eladók szaktanácsait is figyelembe véve megvettem a hátizsákot (40 literes, kedvezményes ára 9900 Ft, 1.8 kg, esővédővel), könnyű, kicsi hálózsák (11^oC-ig , 680 g, 9900 Ft), speciális könnyű törülköző (nagy méret, 2000 Ft), túrazokni (2 pár, Forcap 200, 3790 Ft), kalap (790 Ft).

A cipő már nagyobb gond volt. Néhány próbagyaloglás után kiderült, az a cipő, amiben menni szándékoztam, nem lesz jó. Már 10 km után fáj benne a lábam. Erre elmentem a székesfehérvári túraboltba, kinéztem magamnak egy másikat és 3 nap töprengés után megvettem. Arra gondoltam, már több esélyt is adtam a másik cipőnek, de nem jó. Így még volt időm bejáratni ezt az újat. A töprengés azért volt, mert 14 ezer Ft volt az ára és ezt már nem kalkuláltam a költségekbe.  (igaz 18 ezerről volt leárazva, tél végi leárazás) Remélem jó lesz. A próbatúrákat jól bírta a lábam.

Korábbról van 2 db légáteresztős rövidujjú pólóm, szintén az előbbi nagyáruházból, esőköpeny, vagyis pelerin (biciklis az Aldiból), vékony dzseki (Aldi), termopulcsi (turka).

Egyelőre ezek a dolgok vannak összekészítve. Az apróságokon még folyamatosan agyalok. A végső listát a felszerelésről majd közzéteszem és persze azt is, hány kilónál sikerült megállni.

Három hét múlva ilyenkor már Párizsban leszünk.

Tulajdonképpen január 2-án minden eldőlt az utazással kapcsolatban. Interneten megvettük a jegyeket.

Előzmények: Amíg úgy volt, hogy egyedül vágok neki az útnak, mindenképpen az Európabuszt favorizáltam. Arra gondoltam, a legbiztonságosabb és legegyszerűbb megoldás, ha Budapesten felszállok a kisbuszra és Saint Jean Piet de Portig semmire nem lesz gondom. Nem messze a zarándokirodától kiszállok és közben még ismerkedni is lesz alkalmam. Juditnak is nagyon tetszett az ötlet, de aztán másképp döntöttem.

A karácsonyi szünetben végig teljesen lázban voltam. Minden nap hajnalban keltem, ültem a géphez és terveztem az utat. Hosszas keresgélés után megtaláltam a legjobbnak és  legkedvezőbbnek tűnő ajánlatot. Utána már csak azon izgultam,  nehogy megdráguljanak a jegyek, mire vásárlásra kerül a sor.

Végül minden jól alakult. Juditot némi győzködés után sikerült rábeszélni, jobban járunk, ha repülővel és vonattal utazunk. Péter fiam segítségével megvettük a jegyeket a következőképpen:

Indulás április 20-án 15:10 kor Ferihegy 1-ről, 17:25-re érkezünk Párizsba.

Lesz egy éjszakánk, hogy átjussunk a Montparnasse pályaudvarra, ahonnan 7:10-kor indul a TGV szupervonat, 12.17-kor érkezés Bayonne-ba. Onnan egy délutáni vonattal utazunk Saint Jean Piet de Portba.

Április 22-én reggel kezdjük a gyaloglást, ez épp Nagypéntek napja. 33 napot hagytunk a zarándoklatra.

Május 24-én indulunk haza, Santiagobol 15:25-kor indul a gép Barcelonába. Onnan másnap reggel 9:50-kor Budapestre. Ha minden jól megy, május 25-én már otthon fogunk ebédelni.

Jegyárak:

Budapest - Párizs (Easyjet)                   15.100 Ft

Párizs - Bayonne (IDTVG)                       5.276 Ft

Santiago - Barcelona  (Spanair)               8.459 Ft

Barcelona - Budapest (Wizzair)               16.659 Ft

Összesen:                                           45.494 Ft/fő 

A repjegy árak tartalmazzák a poggyászdíjat is. Nem vettük meg előre a Bayonne -SJPdP jegyeket, ami 8,80 euro. Be kell még kalkulálni a Párizs helyi közlekedést is. Remélem, sikerül rátalálni a legolcsóbb reptéri járatra.

A Szent Jakab-út, gyakran spanyol neve (Camino de Santiago) után El Camino-nak is nevezik, középkori zarándokút, mely Spanyolország Galícia tartományának fővárosába, Santiago de Compostelába vezet. A hagyomány szerint az itteni székesegyházban vannak Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványai. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk.

Ma már nemcsak magukat kifejezetten vallásosnak tartó emberek indulnak el az úton, hanem egyre többen azok is, akik keresnek valamit, keresik önmagukat, keresik különféle kérdéseikre a választ. Az 1980-as évek második felétől kezdve a Szent Jakab-út reneszánszát éli. Az egész világból érkeznek ide zarándokok, hogy a Camino-t, vagy annak egy részét végigjárják.

Forrás: Wikipédia

A Camino nem csak egyetlen útvonalat jelent, több változata van. A Francia út a franciaországi Saint Jean Pied de Portból indul, ahonnan 800 km-es út vezet  Santiago de Compostela-ba.

Az is régi hagyomány, hogy Santiago után az Óceán partján fekvő Finisterre-ben fejezik be útjukat a zarándokok.